A Skorpió többek között a halállal analóg. A halálban ugyanakkor benne rejlik a születés és az újjászületés titka is. A Skorpió megpróbálja a fájdalom, a krízisek erejét felhasználni a fejlődésre. Tudja hogy ahhoz az új élet érdekében el kell hagynia a régit. A világ rejtett részei, az érzelmek és a tudatalatti szintén a Skorpió uralma alá (is) tartoznak.
Az évnek ebben a szakában mindannyiunknak lehetősége nyílik szembenézni a belső/külső valósággal, egyúttal magunk mögött hagyhatjuk a feleslegessé vált helyzeteket, működéseket. A Skorpió nem jóságos takarító néni módjára törölgeti a port lelkünk tükréről, hanem hipóval és sósavval dolgozik, a felesleges lomokat pedig tűzre (Mars) veti. Ez nagytakarítás a javából, és erősen próbára teheti idegeinket. A legjobb megoldás, ha hagyunk időt és teret a belső folyamatoknak. Ha ilyenkor akarjuk meghódítani a világot, nem biztos hogy sikerülni fog. A hétköznapi életben sem időzítünk fontosabb programot a nagytakarítás napjára, elég fárasztó az önmagában is.
Mindemellett nekem még az a gyanúm, hogy rákbetegség is a Skorpió uralma alá tartozik. Ha elüt az autó, vagy a villamos levágja valakinek a lábát, az a Marsi agresszió nyílt (Kos) megnyilvánulása. A szervezetet belülről, láthatatlanul és félelmetesen pusztító Marsi energia inkább a Plútó-Skorpió jegyére jellemző. Főleg azok vannak veszélyben, akik nincsenek ‘beszélőviszonyban’ saját belvilágukkal, az érzelmi elfojtók, a belső, lelki sérüléseket tagadó típusok.
A pszichológiában le van írva egy érdekes folyamat. Piaget volt, aki gyerekekkekel dolgozott, és észrevette hogy előfordul, hogy egy gyerek nagyon jó érzi magát, minden rendben, édes, kedves, de ezután egyszerre csak csak tűrhetetlen lesz ez a gyerek. Nyűgös, néha beteg, alig lehet kibírni. Ez így megy egy darabig, és mindenki aggódik, de ennek is vége lesz egyszer, és minden megy tovább. Azonban a gyerek gondolkodása érezhetően komplexebb mint volt, mintha a gyerek okosabb lenne, többet tudna, többet érezne, többet megértene a világból. Piaget azt mondta, mindannyiunknak van egy térképe a világról. Egy fiatal gyermeknek egy naiv térképe van, de az élményeit mégis el tudja rendezni ennek a szimpla kis térképnek a segítségével, s akkor minden rendben van. De ahogy az élményei többrétűek és komplexebbek lesznek, egyszerre nem ért mi történik. Minden túl nehéz lesz, nem ért semmit.
Az első részt Piaget asszimilációnak hívta, mert a gyerek a világot asszimilálni tudja abba a struktúrába amit kigondolt magának. A térkép fedi a világot. Amikor már nem, akkor össze kell tépni a térképet, és egy komplexebbet kitalálni. Ez a nyűgös, beteg, rettenetes korszak. Az egyik állapotot asszimilációnak, a másikat akkomodációnak hívta Piaget. Az utóbbi egy meredek változás, itt olyan őrült a gyerek, aztán egyszer csak megint olyan mint egy angyal. Asszimilálja a világot addig, amíg egyszerre csak megint akkomodáció következik.
Namármost, ez nemcsak a gyerekekkel van így, hanem mindannyiunkkal, egészen életünk végéig. A problémát az okozza hogy 1. nem ismerjük fel hogy éppen esetleg akkomodációs fázisban vagyunk, és ilyenkor hogyan kellene változtatni hogy jó legyen, 2. ha tudatosak vagyunk és felismerjük, akkor sem mindig tehetjük meg hogy befelé fordulunk, magunkra figyeljünk, a külvilág, a társadalom nem tolerálja a fenti átalakulásokat. Így sokszor akkor eszünk, alszunk, baszunk (bocsánat a kifejezésért) amikor nincs ideje, és amikor pedig a meditatív befelé fordulásnak lenne ideje, akkor is sokszor csak pörgünk megállás nélkül. Sajnos hosszú távon nagy árat kell fizetnünk azért, ha szembehelyezkedünk a belső valóságunk igényeivel.
