A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja


Hozzászólás

Gyógyits, hogy gyógyulhass!

A cim, megforditva, az egyik kedvenc tinédzserkori könyvem cime – Gyógyulj, hogy gyógyithass. A szerzője majdnem teljesen vakon született, de éveken át tartó küzdelmes gyakorlással sikerült vissza-, illetve esetében megszereznie a látás képességét, emellett olyan betegeket is talpraállitott, akiket a hivatalos orvostudomány gyógyithatatlannak diagnosztizált. Csodák márpedig vannak, illetve nem is csodák, csak olyan dolgok, amelyek müködését még nem értjük. Igy van ez a jógával is sokszor.

level

Ebben a bejegyzésben a jógaoktatásról, illetve a jógaoktató-képzésekről szeretnék irni. Azt már korábban is kifejtettem, hogy jógaoktatónak nem születik senki. Bizonyos esetekben az élet terel úgy, hogy valaki egyszer csak ott találja magát. Kicsit hasonlóan ahhoz, mint amikor egy égő ház mellett megy el az ember, és hirtelen azon kapja magát, hogy maga is oltja a tüzet, menekiti ki az embereket akár az élete kockáztatásával. Máris tüzoltó, akkor is, ha nem hord egyenruhát. Igy van ez minden segitő tevékenységgel: nem az ember választja ki, hanem forditva, egyszer csak benne találja magát az ember.

A jóga, pontosabban szólva a Hatha jóga egyfajta gyógyitó tevékenység. Mindenki, aki rendszeresen gyakorolja, akár tudatában van, akár nem, gyógyitja saját magát a három szint: a fizika, az energetikai, vagy a tudati sik valamelyikén, illetve mindegyiken, mivel a három szint szorosan összefügg. Azaz elképzelhető, hogy valaki látszólag teljesen egészséges, de valamilyen lelki sérülést hordoz, amely a tudattalanból váratlanul előtörve, csak idő kérdése, és megjelenik fizikai formában is. Ha már megtörtént a baj, a jóga gyakorlása akkor is segitséget tud nyújtani. Az Ashtanga Vinjásza jógarendszerer alapitója, Sri K.Pattabhi Jois határozottan kijelenti jógáról irt könyvében, hogy a megfelelően végzett gyakorlás olyan esetekben is gyógyulást hozhat, amelyek az elfogadott tudományos álláspont szerint gyógyithatatlanok, akár mentális betegségekről legyen szó, akár olyan esetekben mint pl. a lepra vagy az epilepszia, mint azt saját tapasztalata is alátámasztotta.

Természetesen, hál’istennek napjainkban a legtöbb embert nem fenyegeti a lepra, vagy az epilepszia veszélye. Vannak azonban másfajta veszélyek, amelyek a modern civilizációs ártalmakból fakadnak. Ezek egy része fizikai: gyakori példának hozható fel az elhizás, amely a mozgáshiányos életmódból, illetve a helytelen táplálkozásból fakad. Az egyoldalú terheléssel hosszú időn keresztül végzett ülőmunka szintén sokféle kellemetlenség melegágya: a kialakuló helytelen testtartás azon kivül, hogy nem esztétikus, idővel merevséghez, fájdalmakhoz vezet, különösen a hát, nyak, derék esetében, de mivel a testben minden összeköttetésben van mindennel, idővel bármelyik testrész vagy szerv jelezheti valamilyen tünettel, hogy változtatásra van szükség.

Ha a fizikai testben fájdalom, vagy betegség van, nehezen lehetünk boldogok. Ezért a jóga előirja a gyakorlónak, hogy tartsa karban magát a lehető legmagasabb szinten, mert csak az erős és egészséges test és elme birtokában reménykedhetünk a spirituális fejlődésben.

Sok probléma azonban nem a testből fakad, hanem az elméből. Napjaink kaotikus és a józan észt lépten-nyomon meghazudtoló világában, ahol a legtöbb ember hihetetlen nyomás alatt él, képtelenség az elme nyugodt egyensúlyát hosszútávon fenntartani valamilyen meditációs praxis hiján. Vagy még úgy is, de legalább az esélyt érdemes megadni magunknak. Ha valakinek meggörbül a háta és fájni kezd a gerince, az gyakran egy – a külvilág nyomására adott reakció, menekülés illetve bezárkózás. Mindez abból fakad, hogyha nem ismerjük fel, illetve nincs elég akaraterőnk tenni a külső nyomás ellen. Persze szabadon dönthet az ember igy is, úgy is. A gödörből kimászni: nem megy erőfeszités nélkül. A buddhizmusból ismerős 3 menedék (Buddha, Dharma, Sangha)  azonban mindig elérhető annak aki fejlődésre vágyik.

Az első a tanitó, vagy a tanár személyes támogatása. Olyan tanárra van szükség, aki maga már eljutott valameddig az úton. Az elménk hajlamos lehet kritizálni a tanárt, ami részben jó, de csak addig, amig ez nem válik saját fejlődésünk akadályává. ‘majd ha megtalálom a tökéletes tanitót, akkor elkezdek gyakorolni’ – ez a hozzáállás nem fog müködni. Valljuk be őszintén: nem a megvilágosodáshoz vezető utolsó lépés előtt állunk, jóval inkább el kell kezdenünk erős alapokat épiteni. Ehhez semmilyen titkos technikára vagy beavatásra nincs szükség, annál inkább eltökéltségre és szorgalomra, ami a naponta történő gyakorlást illeti. Az alapok egyszerüek, és ha szükségünk lesz magasabb szintü tanitásra, akkor az új tanitó időben meg fog jelenni az életünkben. Sokan zarándokolnak Indiába, vagy más, távoli földekre, igazi tanitásra szomjazva. A tudásszomj dicséretes, de nem feledjük az ősi mondást: ‘amint a tanitvány készen, áll, megjelenik a mester’, akár a szomszéd utcában…

Még valamit hozzátennék, ami személyes tapasztalat. A tanárt, aki maga a tudás kútfeje – meg kell nyerni magunknak valahogyan. Hiszen száz és száz ember áhitozik adott esetben a tanár figyelmére, hogy Ő is motivált legyen Téged tanitani, személyes figyelmet forditani Rád. Az nem képzelhető el ugyanis logikusan, hogy mindenkire egyforma mennyiségü időt és intenzitást szánjon a tanár, a nap neki is csak 24 órából áll. De hogy legyél pont Te az, akit személyes figyelmével tüntet ki? Hogyan válj Te rokonszenvessé a számára? A történelem során voltak szemléletes példák: Bodhidharma tanitánya például a legenda szerint levágta a kezét, és azt nyújtotta mesterének. A 8 Gosvámi egyikének (talán Rúpa Gosvámi, nem emlékszem biztosan) volt egy női tanitványa, akit szépsége miatt a mester elutasitott, amire késsel felhasitotta az arcát, és mester erre el is fogadta tanitványául.
Ezek szélsőséges példák, és napjainkban nincs szükség ilyesfajta drámai bizonyitására a tanitvány elkötelezettségének. Több mód is kinálkozik erre, csak kreativan ki kell választani a legjobban müködőt. A legeslegjobb módszer, tapasztalatom szerint, a szorgalom, és a gyakorlásban elért fejlődés. Hiszen a földmüves is akkor örül, ha a jó talajba plántált mag bőséges termést hoz. A sivár, szikes talajon való értelmetlen erőfeszités viszont kedvét szegi az embernek, és inkább más termőföld után néz.  Igy van ez a tanitokkal is, ők is emberek, bár, főleg a kezdőbb tanitványok igyekszenek piedesztálra állitani és különleges képességekkel felruházni őket. A nagy guru, Paramahansza Rámakrisna azonban azt mondta: nincsen tanitó a Satgurun (azaz Istenen) kivül. A gyakorlásba vetett hit és a szorgalom minden kétséget kizárólag ki fogja vivni a tanitó elégedettségét, és a fejlődés nem marad el.

A második a tanitások, vagyis maga a módszer, a technika. Ami számomra az Ashtanga Vinjásza jóga, vagyis a Hatha jóga, az lehet bárki számára bármilyen módszer, a fontos csak a rendszeres gyakorlás, és hogy egy olyan személytől tanuljunk, aki maga már kellő tapsztalatokat szerzett a módszer gyakorlásában és tanitásában. Ez a folyamat azonban soha nem ér véget, maga a tanitó is kell hogy gyakoroljon, illetve a tanitásban is fejlődik az ember, ahogy egyre több tapasztalatot halmoz fel az évek, évtizedek alatt. Amint a jóga gyakorlása egy életre szól, a tanitásokat is egyre mélyebb perspektivából látja át a tanuló, aki ezalatt maga is tanárrá válik.

A harmadik jó társaság (sad-sangat), amely motivál a kitartó és rendszeres gyakorlásra. Erre pont ma hallottam a rádióban egy zseniális példát egy triatlonistától. Ha el kell menned a boltba, akár mindennap elmehetsz, és az is biztos, hogy napról napra könnyebben fogod ezt megtenni, rövidebb idő alatt, etc. Az egyik nap viszont zuhog az eső. És akkor azt mondod magadban: egye meg a fene, hát mi van akkor ha ma nem megyek el a boltba? Ráér az holnap is. DE HA mondjuk megbeszéled a barátnőddel, vagy a legjobb barátoddal, hogy elmentek együtt a boltba, akkor nem fogsz otthon maradni akkor sem, ha esik aznap az eső. Érthető? Az nagyon fontos segitség és motiváló erő a mindennapos, fárasztó és testet-lelket igénybevevő gyakorláshoz – hogy a melletted lévő szőnyegen is legyen valaki, akinek a példájából, egymás példájából erőt merithettek. Csakis a fejlődés legvégső fokán lévő gyakorlónak, a mesternek nincs szüksége a külső támaszra, ő már megérett, beért a célba. De addig a pontig, szükségünk van egymásra.

Térjünk rá akkor a jógaoktatás, illetve a formális jógaoktató-képzések témájára, amely mindig vegyes érzelmeket vált ki, joggal. Véleményem szerint a jógaoktatóképzés – szükséges rossz. Rossz azért, mert a végzettséget igazoló papir birtokában úgy képzelheti a tulajdonosa, hogy TUD valamit, és már beérkezett, nincs több tanulnivalója. Illetve az is előfordul, hogy hiányos ismeretek, vagy helytelen hozáállás miatt ártalmat okoz a hozzá fordulóknak. Ez előfordulhat, és elő is fordul, DE, a mondás úgy tartja – jobb egy vak nagybácsi, mintha egyáltalán nem lenne nagybácsi. A világszerte oktatóképzést végzettek száma tizezrekre tehető évente. Nyilvánvaló, hogy a végzettek száma nincs arányban azzal, hogy hányan kezdenek valóban rendszeresen tanitani.

Tagadhatatlan előnye viszont az oktatóképzés(ek) végzésének, hogy szilárd elméleti és gyakorlati alapot tud biztositani saját gyakorlásunkhoz, további fejlődésünkhöz, illetve a hasonló érdeklődésü, motivált társaság, a tanárok és tanulótársak együttese olyan aspektusait is sikeresen feltárhatják a gyakorlásnak, amelyet különben nem, vagy csak aránytalanul több idő alatt érhetnénk el, csupán saját magunkra támaszkodva. Én már többször, és minden egyes alkalommal élveztem az ilyenfajta társulás előnyeit. A tanitó is sokat tanulhat ilyenkor a kérdésekből és visszajelzésekből, és a tanitványok is. Egy oktatóképzés szinvonalát nem elsősorban a tanár személye határozza meg, hanem a részvevők érettsége, kérdéseik mélysége is. Ezért fontos, hogy olyan helyet találjunk magunknak, ahol nemcsak a tanár személye és tudása meggyőző, hanem a társaság is motivál, és jól is érezzük magunkat!Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lesznek leküzdendő nehézségek, és forró helyzetek.A jó társaság pont azért fontos, hogy ezeket a helyezeteket humorral és együttérzéssel tudja segiteni kezelni, feloldani. Az ilyen hely és társaság aranyat ér, mert maximálisan elősegiti a saját fejlődésünket.

Összegezve tehát: mindenkinek ajánlom hogy végezzen formális, hivatalos oktatóképzést, akkor is, ha nincs szándékában jógát oktatni másoknak. Egyrészt a saját fejlődése extra mélységet fog kapni a rendszeres és elkötelezett gyakorlás során, sok új és izgalmas elméleti tudással, és átformáló erejü élménnyel lesz gazdagabb, nő az önmagába vetett hite és ereje. És ki tudja? Egy szép napon talán úgy hozza az élet, hogy elkezd tanitani, akár egy családtagot, barátokat, vagy bármilyen érdeklődő csoportot. Aki megadja magának ezt az esélyt, az biztos, hogy megbánni sohasem fogja!


Hozzászólás

Önkéntes rabszolgaság

Véletlenek márpedig nincsenek, velem pedig ez a fogalom egynél többször jött szembe az elmúlt napokban. A rabszolgának pedig – gondolnánk – a legeslegrosszabb az élete a világon, hiszen nem teheti azt, amit csak szeretne. Első blikkre csakugyan ezt gondolnám én is. Ha egy kicsit a felszin alá nézünk, a végén meglepő eredményre juthatunk: a rabszolga gyakran szabadabb és boldogabb az uránál.

slave

Két helyen is olvastam mostanában arról, hogy tegyük meg amihez nem fülik a fogunk. Idézem az egyiket, Popper Péter visszaemlékezésiből, Dr.Pető Andrásról (a Pető intézet alapitója, mozgásterapeuta, filozófus és még sok minden más):

“- Főorvos úr nem utazik soha?
– Én nem utazhatok, fiam, mert ha Soroksárnál messzebb megyek, már nem tudok visszajönni.
– Miért nem?– Mert én annyira utálom azt, amit csinálok.
– A mozgásterápiát?
– Azt.

– Akkor miért nem hagyja abba a főorvos úr?
– Mert félek, hogy valami rosszabb jön helyette.
… Előfordulhat, hogy valami különösen rossz izü falatra harapsz rá. Edd meg! Mert ha kiköpöd, százszor visszakerül a szádba, és egyre keserübb lesz.”

Itt be is fejezhetném a bejegyzést, pont, és kész. A lényeg elhangzott. Nézzünk azért egy másik megközelitést is, Szvámi Véda tollából:

“A hatha szó legdurvább jelentése: erő, erőltetés, erőteljesen csinálni valamit; a hatha kezdetben ugyanis szinte önmagunk megerőszakolása egy testi szokás megváltoztatása érdekében. Ha például csoszogni szoktunk, akkor a leszokás érdekében egy új szokást kell magunkra erőltetnünk, és ez a hatha. De ez egy finom erőszak. Nem olyan, mint egy birkózóé vagy egy súlyemelőé. Igy amikor valaki kezdi megérteni, hogy az erőltetésnek ez a gyengéd része honnan ered, akkor a hatha jelentése megváltozik, és nemcsak a fizikai testben kezd gondolkodni, hanem finomabb, kozmikus igazságokban …”

Rabszolgák vagyunk tehát mindannyian, akár tetszik, akár nem. Gyerekkorunkban a szüleink hatalmában vagyunk, később az iskola, a munkahely foglyai, aztán szülőként (amely egy édes teher) szintén megtesszük amit muszáj, és ha ez nem volna elég: a testünknek is rabszolgái vagyunk, hiszen etetnünk, aludnia kell, mégis szép lassan elhasználódik és ellenünk fordul. Nincs kiút, illetve csak egy kiút létezik ebből: amelyik befelé halad (ti. a meditáció). Ha a jóga fogalmain belül kivánunk vizsgálódni, rögtön beleütközünk a karma fogalmába. Az egyéni karmát csürhetjük, csavarhatjuk, mégis az a vége, hogy amit a sors kiszab, azt úgyis meg kell tennünk. Ha nem megy önként, akkor majd megy erővel, és azt nem szoktuk szeretni.

Eddig filozófikus vizeken eveztünk, nézzünk most hétköznapi, gyakorlati példákat. Például a mindennapos jógagyakorlást. Mert ugyan, kinek van kedve minden reggel 5-kor kelnie, télen-nyáron, és ászanával, pránájámával kezdeni a napot? Hát nem lenne kellemesebb 9-kor ébredni, amikor az inas ezüsttálcán behozza a friss kávét, vajas croissant-al és narancslekvárral?? De, kellemesebb lenne, csak éppen nem jobb. Jobb, a fejlődésünket, belső békénket, és a sorsunk alakulását tekintve. Ez paradoxonnak tünik, mégis igy van, tessék bátran kipróbálni, akár csak egy hónapig. Ennyi idő alatt minden minden megváltozik, ha tényleg betartjuk a rendszert.
Évekkel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy minden reggel hajnalban keljek fel, órát tartani és/vagy gyakorolni. Tudom azt is, hogy nem vagyok ezzel egyedül: sokan, akik esti órára járnak hozzám, szintén túlzásnak tartják (még) ezt. De egyre többen vannak azok is, akik veszik a bátorságot (akaraterőt, lendületet), és eljönnek kipróbálni, milyen is igy kezdeni a napot? És találjátok ki, mit mond 10-ből 10 ember: ez egy csoda, soha még nem volt ilyen jó a napom, mint éppen MA.

Ez a kulcs. A gyakorlással, meditációval megalapozott nap lendülete és jótéteményei, a koncentrált és ihletett mentális állapot egészen estig elkisérik az embert, akkor is ha irodában dolgozik, akkor is ha mondjuk pék az illető. Ha már reggel teszünk róla, hogy megérkezzünk az ITT ÉS MOST-ba, akkor az egész nap egy könnyed FLOW-vá válhat. De ehhez az kell, hogy felvállaljuk ezt a fajta ‘önkéntes rabszolgaságot’.

Amikor jógáról beszélek, vagy igyekszem tanitani azt, amit én megértettem belőle, abból a legfontosabb, amit Pattabhi Jois igy fogalmazott meg: Practice, and all is coming! Természetesen kinek-kinek saját aktuális fejlettségi szintjén kell ezt az elvet megvalósitani. A gyakorlást a fizikai szinten érdemes elkezdeni – fejtegeti szintén Szvámi Véda – legalábbis azoknak feltétlenül, akik elsősorban a fizikai testükkel azonositják magukat, és azt hiszem, ez a legtöbbünkre igaz a mai világban, hiszen a világunk, amely tükörként funkcionál, lépten-nyomon más emberek idilli külsejét tárja a szemünk elé, a TV, újságok, plakátok etc.

A jóga fizikai szinten történő gyakorlása pedig az ászanákkal kezdődik. Aki már állt reggel hatkor dideregve, kőmerev testtel a jógszőnyeg elején, az tudja… Hogy ezt ‘normális’ ember nem akarhatja. A csata – mire eljutsz a meleg takaró alól a jógaszőnyeg elejére, és felemeled az összetett két kezedet a magasba – már meg van nyerve. Idáig eljutni a legeslegnehezebb. Innentől már ‘csak’ a testeddel kell megharcolnod, ami könnyü, legalábbis relative könnyü. Hogy szépen tudod-e megcsinálni valamelyik pózt, az mellékes. Hogy be tudod-e tenni a lábaidat a fejed mögé: lényegtelen. Az egész jóga egy belső, mentális folyamat, amelynek az első lépcsője áttörni a saját belső, mentális ellenállást. Legyőzni azt a részedet, amely nem akar felkelni, nem akarja elkezdeni a gyakorlást. Ez a legnehezebb. Pattabhi Jois azt is szokta mondogatni: a jóga egy belső folyamat. A többi része: csak egy cirkusz.

Önkéntes rabszolgaság. De mégis jó, és az egyetlen módszer, ami müködik. Az elménk, ez a csibész, aki szeretne elszökni a rabság elől, valójában az életünk legnagyobb kerékkötője. A nagy szent, P.Rámakrisna úgy fogalmazott: ha már mindenképp meg kell maradnia, akkor maradjon csak rabszolga (mármint az elme).


Hozzászólás

Séta az erdőben

A városok a szenvedély (radzsasz) kötőerejében vannak (lásd Sziget Feszt.), az erdők a jóság (szattva) kötőerejében. Nem véletlen, hogy a jógik, szentek és aszkéták is szivesen vonulnak el a világtól az erdőbe lakni. Számüzetésük során Ráma herceg, illetve a Máhabháratából ismert Pándu hercegek is sok időt töltöttek el a rengetegben, nem ritkán szent remeték társaságában.

13925421_10206879751814296_6507968069737620118_n

Nemcsak a védikus időkben , de napjainkban szintúgy, ha nem még inkább hasznos és jó az erdőbe vonulnunk időről időre. A fák között sétálva olyan rezgések közé kerülünk, amelyek hihetetlenül áldásosak, és máshol nem, vagy csak sokkal nehezebben hozzáférhetők. Egy kutatás szerint (úgy hallottam) – egy pár órás erdei séta stressz-oldó hatása felér egy komplett wellness-hétvégéével, ha ugyan nem szárnyalja túl is azt…

Az erdő, az áthatolhatatlan és átláthatatlan rengeteg szimbolikusan megfelel a tudatalattinak. Érdekes, hogy a mitológiában Neptun nemcsak a vizek, hanem az erdőknek is az istene. Ha kivülről nézzük, egy erdő és a tenger nagyon hasonló képet mutat: egybefüggő, átláthatatlan felszint, amelynek ha alája nézünk, páratlan és sokszinü gazdagság tárul fel.

Ma hál’istennek sikerült egy gombászással egybekötött erdei túrát tenni, ami nagy szó, mert amióta Pannit van szerencsénk nevelgetni, azúta ritka az ilyen alkalom, mivel egy egyévessel az erdőjárás, legalábbis az ilyen jellegü – nem kivitelezhető. Mivel idén ez volt talán az első lehetőség, ki is élveztük fenékig, és nyugodtan állithatom, olyan élményekkel gazdagitott, amilyenek csak hosszas és kitartó meditáció révén érhetők el – talán. Persze az sem mindegy, milyen lelkülettel megy az ember az erdőbe, és ott hogyan viselkedik. A mai, modern ember folyton rohan. Ezért is nem megyünk az erdőbe, vagy csak kevesen, vagy ritkán. Az erdőben ugyanis NEM LEHET SIETNI.

Miről szól a meditációs praxis? Megállapodni, és lehorgonyozni a JELEN pillanatban. Az elménk itt és most legyen, és nem valahol a múltban, és nem is a jövőben. Ugye? Ezért meditálunk, végzünk ászanát és pránájámát, dháránát és prátjahárát, gyakorolunk újra és újra, hogy elérjük ezt az állapotot. És aki valóban gyakorol, úgy értem nap mint nap, az tudja jól: nagyon nehéz elérni, pláne megtartani ezt az állapotot! Ha valaki olyan szerencsés mint pl. ma én, hogy a jóga-gyakorlást követően megy az erdőbe (azaz a hétköznapi tudatszintje alá), annak még inkább extra élmények adódhatnak, illetve szuper felismerések, olyanok, amelyek a meditációs praxishoz is köthetők, és sok támpontot, segitséget tudnak adni. Elmondok néhányat a mai flesh-ek közül:
– az egyetlen elme-beli tevékenység, amellyel érdemes foglalkozni, azok az érzelmek. A dolgok, és a róluk alkotott gondolatok egyszerüen nem érdemesek a figyelemre. Vagyis, ha valaki dolgokról beszél, akkor 99%-ban csak az időt vesztegeti. Az egyetlen dolog, amelyről érdemes gondolkodni és kommunikálni, azok az érzések. Az érzések is valahol illúzió-természetüek, akárcsak a gondolatok, de az érzelmek vannak a legközelebb ahhoz, ami valóban az ember lényegét alkotja, azaz a lélekhez, az önvalóhoz. Ez persze sarkitott nézőpont, de megközelitésnek megteszi, és magam is úgy tanultam egyébként, hogy az elme ‘termékei’ között a legeslegfinomabb minőséget az érzelmek képviselik.- nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan próbál az elme a séta közben ‘belekapaszkodni’ valamilyen gondolatba, elhúzni a múltba, vagy valahová a jövőbe, azaz kibillenteni az ‘itt és most’-ból. Ez a folyamat a hétköznapi, városi létben úgy zajlik le, hogy az elme legtöbbször győztesen kerül ki, és valóban kibillent az ‘itt és most’-ból. Ezért nehéz az embernek ihletettnek, illetve fókuszáltnak maradni a város rezgései közepette, még akkor is, ha napi szinten meditációt gyakorol, illetve azalatt (ti. a meditáció ideje alatt) LEHET hogy sikerül, de utána gyorsabban visszanyeri az elme az uralmat. Persze ez a saját szubjektiv élményem, de alapvetően a védikus elvek is megerősiteni látszanak ezt.

Egy pár szó arról, hogyan sikerült pl. nem felgyorsulni: az erdőben nem lehet rohanni. Egyrészt a sürü aljnövényzet nem engedi meg, folyton kerülgetni kell az ágakat, átlépni egy fatörzset, kikerülni egy pókhálót. Ha ráadásul még gombát is keres az ember, akkor néha már azon kapja magát, hogy szinte csak egy helyben toporog, illetve araszol, ezenkivül folyton újrakalkulálja az útvonalat, például meglát egy gyönyörü gombát, elindul felé, de közben alaposan végigpásztázza az odavezető út minden négyzetcentiméterét. Hát igy nem lehet sietni. Az elmének esélye sincs, tökéletes flow-élményt él át az ember.
– az ember rágyógyul a szépségre, amely körülveszi. Ha figyelünk, és ki ne figyelne az erdőben, akkor csodák egész tárháza tárul elénk.Kinek mi tetszik jobban? Az erdei virágok? A magas és méltóságteljes fák? Az apró állatok, bogarak, pillangók, katicabogár? A fülnek oly kedves madár-csivitelés, és az erdő folyamatos morajlása (ez is olyan mint a tenger zúgása). Mind csodálatos, de személy szerint kedvenceim: a gombák. Itt találhattok néhány fotót a mai túráról.

Az ortodox brahminok nem fogyasztanak gombát, mert a gomba nem szattvikus eledel állitólag, azaz az elmét inkább tompává és izgatottá teszi, ami, ugye a meditációnak nem kedvez. Legyen, bár én szeretem, és szivesen fogyasztom is őket alkalmasint (már ha találok), mégis – a formájuk változatos szépsége és szinei azok, amelyek elvarázsolnak. Apropó, varázs-gomba: a sámánok, és a jógik is fogyasztottak (illetve ma is) olyan gombákat, amelyek spirituális, pszichedelikus élményekhez segitették őket. De mivel ez egy nem könnyen elsajátitható és kontrollálható folyamat, én nem annyira javasolom.

Hirtelen ennyi az, amit a mai élményeimből fel tudok idézni, zárásul néhány sor magának a sétának a jótéteményéről, Hamvas Bélától:

Séta (Walking)

Egész életem során csak egy, vagy két emberrel találkoztam, aki a séta művészetéhez értett, ahhoz a sétához, amely zsenialitás, ahhoz, amely, hogy úgy mondjam, szent lődörgés. Az angol sauntering szó, amely ezt kifejezi, régi származék. Abban a korban keletkezett, amikor – a középkorban – sokan az országutat rótták, könyöradományokból éltek, és a Sainte Terre-re, a Szentföldre zarándokoltak. A Szent Földre mentek ezek a szentföldezők, ezek a sauntererek, a szent lődörgők.

Vannak azonban, akik a saunterert a sans terre-ből magyarázzák, ami annyit jelent, mint földnélküli, hazátlan, jó értelemben, akinek nincs otthona, mert nincs is szüksége rá, mert minden helyen otthon érzi magát. Ez a sikeres lődörgés titka. Aki egész ideje alatt otthon ül, még lehet a földön a legnagyobb csavargó; de a lődörgő kevesebbet csavarog, mint a kanyargó folyó, amely szorgalmasan a tengerhez vezető legrövidebb utat keresi.

Minden séta keresztes zarándoklat, mi sétálók szenvedélyes szívű keresztesek vagyunk. Ha el tudod hagyni apádat, anyádat és testvéreidet és feleségedet és gyermekeidet és barátaidat úgy, hogy nem látod őket többé, ha megfizetted minden tartozásodat, megírtad végrendeletedet, felszámoltad minden függő ügyedet, szabad vagy, és készen állsz ahhoz, hogy sétálni menj.

Ismerőseim gyakran szeretnék, ha tudnának úgy lődörögni, mint én. Ez a szabadság, gondtalanság, függetlenség semmiféle pénzen nem vásárolható meg. Hogy az ember sétálni tudjon, az adomány, éspedig az ég adománya. Ambulator nascitur, non fit. Csodálkozom, hogy délután, amikor már mindenki elolvasta összes újságját, az utcán nem tör ki az általános forrongás, és az emberek nem szélednek el a világ minden irányába egy kicsit csavarogni.

A sétának semmi köze ahhoz a higiénikus aszkézishez, amit az emberek egészségügyi okból tesznek. A mindennapi séta a nap kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához. Amikor egy utazó megkérdezte Wordsworth inasát, hogy ura dolgozószobája melyik, így szólt: Ez a szoba itt a könyvtár, dolgozószobája azonban a kapun kívül van.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka. Persze csak nyáron lehet, s ez a séta klasszikus ideje. Télen az előkészületek, az öltözködés az egészet megkeseríti. Sokan sporttal próbálják egybekötni. Ilyesminek nem vagyok barátja. Nagy cipő, meleg harisnya, vastag ing, kesztyű, szvetter, forró tea, vigyázni az időre. Egy síkirándulás csaknem annyi körültekintést kíván, mint egy bankrablás.

Külön varázsa van annak, ha az ember kelet felé sétál, vagy ha nyugatnak. Ha kelet felé megyek, akkor közeledem ahhoz a helyhez, ahol a nap kel, ahol az eredet van. Nyugat felé az ember a Heszperidák kertje felé halad. Nyugat a misztériumok és a költészet égtája.

Az utakat a legjobb elkerülni. Az út végül is a politikához vezet. Ha az ember eleget sétál, vagy ha fölmegy a hegyre és körülnéz, csodálkozva látja, hogy a tájban milyen kevés az út.

Elv nélkül (Life without principles)

Ahhoz; hogy az ember szép életet éljen, kedélyének tisztának kell lenni; ahhoz, hogy kedélye tiszta legyen, jól kell emészteni; ahhoz, hogy jól emésszen, sétálni kell; ahhoz, hogy jól tudjon sétálni, elvek nélkül kell élni.

Thoreau az egész botor pénzhajszát, napilap-izgalmat, politikát nemcsak vétkes babonának tartja. Mindaz, szól, mint egy kínai, nem praktikus. Praktikus az, ami hasznos. Hasznos pedig szépen élni; ehhez a kedély tisztasága kell, ehhez azonban jó emésztés kell, ehhez viszont séta kell, s ehhez végül az kell, hogy az embernek ne legyenek elvei.

Az elvek a világon a legantipraktikusabb dolgok. Ha valaki azt mondja: az emberiséget a békéhez a demokrácia segíti, a világ azonnal felfordul. Persze akkor is, ha azt mondja: küzdenünk kell a demokrácia ellen. Akkor is, ha azt mondja: mindenkinek minden nap meg kell mosakodni, vagy: a világot csak a kopasz emberek kormányozhatják, vagy: módszeres ismeretből fakad a tudás. Az ilyen elv az embert a gondtalan séta örömétől megfosztja, s ha nincs séta, nincs jó emésztés, ha nincs jó emésztés, nincs tiszta kedély, ha nincs tiszta kedély, a szép élet elveszett.

Régebben írtam valamit, ahol a leghatározottabb módon bizonyos belátást sürgettem. Röviddel utóbb kijelentettem, hogy a belátás fölösleges. Valaki azt kérdezte: hogyan lehet az, hogy elveimet olyan hamar megtagadom? Azt szerettem volna válaszolni: az elvek arra jók, hogy megtagadják őket. Csak azért nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez is elv, s a leghelyesebb még meg se tagadni.

Más alkalommal igen örültem Goethe egy mondásának. Így szól: nem elég, ha barátainkért életünket áldozzuk fel, elveinket is meg kell tagadnunk értük.

Azt hiszem az elv a modern városi, úgynevezett civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián, vagy a néger számára a fétis. Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell őriznie valahol, és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe. Az elvek azért veszedelmesek s azért képesek még az emésztést is megzavarni, mert tele vannak manával, vagyis lélekkel. Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán. Így járnak az emberek a városok utcáin folyton körbe-körbe saját elveik körül.

Az elvekről való leszokás radikális módja, hogy az ember kineveti őket. Kivétel nélkül minden elvet, minden elvhű embert, saját magát is. Az elvek mindent kibírnak, még a kínzókamrát is. Nemcsak kibírják, az elv győzelme éppen a máglya. Egyedül a nevetéstől fél, de attól aztán nagyon. Ezért ha valaki valamit nagyon komolyan állít, a legjobb a szeme közé nevetni. Minden egyéb módszer csak félmegoldás.

Hogyan ismeri fel az ember az elvet? Ruhájáról. Az elv, kérem, fekete ruhában jár, papi talárban, méltóságteljesen mozog, kenetteljes hangja van, és mindig hirdet. Itt van például ez az elv, amelynek neve: “A munkás emberiség tartja fenn a világot.” Tegyen a fejére gyermekláncfű koszorút, a nyakába akasszon csengőt, kezébe tegyen játékbabát, húzogassa meg a talár gombjait, és kiáltson rá: Kukucs! Te vagy a munkás emberiség? Meg fogja látni, hogy az elv a méregtől el fog vörösödni. Tiltakozom az ellen, szól majd, hogy ilyen komoly urat kigúnyoljanak. Mire, kérem, nyugodtan fogjon krétát, a fekete talár hátára pedig szép olvasható betűkkel írja fel: Ez a szamár eladó! Az elv dühös lesz és ordítani fog. Ne ijedjen meg tőle. Tegyen ajánlatot neki, hogy játsszanak egy kicsit piros pecsenyét.

De hiszen ez nihilizmus! Nem, kérem, fogja mondani Thoreau, a nihilizmus is elv.”


Hozzászólás

elengedés

Spiri-szótár, első oldal, első bekezdésében biztos hogy helyet kap ez a szó – elengedés. Kérdés, hogy mit engedünk el, és mikor. A kisgyerek kezét a mozgólépcsőn pl. nem olyan jó ötlet, bár elég könnyü lenne. Egy m,egcsontosodott szokást, vagy függőséget viszont… az egy kicsit nehezebb dió. A tevékenység is lehet egyfajta függőség.

a44aa7f6296a2ab9ee11981f2a5b9aec

Most magának az aktivitásnak az elengedéséről szeretnék filozofálni egy kicsit, hiszen éppen nyaralunk. Ahogyan a megvilágosodáshoz vezető út, a nyaralás is egyfajta munka. Megvan a rutinja, állomásai, érzelmi hullámhegyei és völgyei. Selvarayan Yesudian, a Sport és jóga c. könyv szerzője is megemlékezik egy pár sorban a nyaralókról, melyben azt fejtegeti, hogy azok után amit nyaralásnak vagy pihenésnek hisznek az emberek (többsége), azaz evés-ivás, rohanás egyik helyről a másikra, alkoholizálás, este bulizás, éjszakázás – igy együtt, nem annyira pihentető folyamat a testnek és a léleknek, és ezzel maximálisan egyetértek.

Személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy két hétnél rövidebb időre nem nagyon érdemes nyaralni menni. Hogy miért? Ugyanazért, amiért 10 percnél rövidebb ideig relaxálni sem érdemes (minimum), mivel 3 percig tart, amig egyáltalán elérjük a relaxált állapotot. Egy három perces relaxáció tehát pontosan nulla ideig tart, azaz el sem kezdődött, már vége is. Igy vagyok a nyaralással is: egy hét kell ahhoz, hogy az ember teljesen ki tudjon szakadni az otthoni rutinból, gondolatokból, mintákból. Ez az átmeneti időszak pedig elég sok feszültséggel tud járni, mint amúgy a nyaralás maga is, ne higgyünk a prospektusok mindig mosolygó képeinek, az csak illúzió. Egy családnak, vagy baráti társaságnak megvan a maga belső dinamikája, amit az új közeg olyan feszültség alá helyez, amely egyrészt jó, másrészt valahol üzembiztosan ki fog csapódni, mint a villám a viharban. Azért irom ezt, hogy nehogy azt gondolja valaki, amikor beüt a feszkó, hogy valami baj van, ez teljesen normális folyamat, és hasztalan küzdeni ellene, az egyetlen ami segithet, a tudatositás. Ez egyébként minden intenziv tudati folyamatra áll: ha képesek vagyunk megfigyelni, avval együtt képessé válunk valamelyest kontrolláni is. De ez nem azt jelenti, hogy oadállunk a cunami elé, és még csak a ruhánk se lesz vizes, ugyan már… Aminek ki kell jönnie, az jobb is, ha kijön, szoktam mondogatni. A nyaralás pl. egy olyan közeget teremt, ti. a hétköznapitól eltérőt – amely elősegiti azt, hogy előjöjjön, aminek elő kell jönnie, ezáltal fejlődünk, tisztulunk, érettebbé válunk.

Aki északon lakik, utazzon délre. Aki délen lakik – utazzon északra, vagy pl. a távolkeletre. Csak minél messzebb, az otthontól minél különbözőbb közegbe, időjárás, emberek, táj, étrend etc. tekintetében. Hamvas Béla igy ir erről a Babérligetkönyv-ben:

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: Északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt északon az embernek kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek. Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia és magát el kell engednie.

Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt kell kikapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetőivel, aztán nyomtassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette. Az ember nem csinál semmit.

És mert nem csinál semmit, nem fárad el. Ezért alszik az ember délen olyan jól.

A másik tapasztalat, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. Az ember észreveszi, hogy az Én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér.

A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki.

Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sőt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban.”

Zseniális, nem? Én is azt tapasztalom, hogy milyen nehéz az embernek ‘tevékenységét feladni, és magát elengedni’. Szinte nehezebb, mint maga a cselekvés. Persze délen is zajlik az élet, épülnek városok, az emberek dolgoznak, háborúk törnek ki stb. De mégis más az egész, valahol belül, mégis csend van. De lehet hogy csak én érzem igy (meg talán Hamvas)…


Hozzászólás

Mindent a zárakról

Megtisztelő felkérést kaptam a minap, a Yogin oktatóképzés résztvevőitől, hogy irjam össze nagy vonalakban mindazt, amit a jógában használatos energia-zárakról tudok, illetve tanultam. Ez a téma önmagában is nagy kihivás, kérek mindenkit, hogy korlátozott tudásom iránti elnézéssel olvassa a sorokat🙂

moola

A bandhák, más néven energia-zárak képezik a jóga fizikai gyakorlatának legfinomabb részét, illetve átmenetet a gyakorlás fizikai és energetikai szintje között. Az Ashtanga jógában legfőképp a 3 fő energiazárral foglalkozunk, melyek a Moola-bandha (gyökér-zár), Uddijána-bandha (hasi zárként szoktak utalni rá, uddijána jelentése: felfelé emelni), és az utolsó az ún. Dzsálándhara-bandha, vagyis torok-zár. A bandháknak több fázisa is létezik, pl. a fél-uddijána, illetve a fél-dzsálándhara bandha, ászana-gyakorlás közben általában a fél-uddijána bandhát alkalmazzuk. Dzsálándhara-bandha esetében a fél-verzió bevezeti az energiát a koponyába, a teljes verzió pedig elzárja az energia útját. A 3 fő bandhán kívül még több mellék-bandha található a testben, többek között minden fő ízület, a könyök, a térd, stb. is bandhaként funkcionál. A bandha szó jelentése ’zár’, funkciója pedig az energia (prána) irányítása a testben.

A moola-bandha funkciója az energiát megtartani a testben, és annak áramlását felfelé, illetve a test belseje felé irányítani. A moola-bandha hivatott megnyitni a középső fő nádit, a szusumnát is.

Az uddijána bandha az energiát tovább hivatott emelni az alsóbb központoktól. Fontos megjegyezni, hogy a két alsó zár együttesen működnek, azaz az egyik aktiválja a másikat is. Olyan magyarázat is létezik, hogy a moola- és uddijána bandha visszafordítja az apánát a test belseje felé, a dzsálándhara-bandha egyúttal lefelé irányítja a pránát, így a két váju (életáram, vagy levegő) egyesülve a manipúra, vagy köldök-csakrában – hozza létre azt az elegyet, amely táplálván a jógikus tüzet (a 3. csakra a tűz elem székhelye) megtisztítja a nádikat a szennyeződésektől.

A bandháknak 3 fázisát különböztetjük meg, a gyakorlás kezdeti és szakaszától a haladóig. Az első fázisban, amely a ’legdurvább’ megközelítése a bandháknak, még csak fizikai testre összpontosít a gyakorló, megfeszítve bizonyos izmokat, illetve izom-szakaszokat. Ezért szokták az energia-zárakat izom-zárnak is hívni, de ez nem fedi a bandhák teljes elméletét. A moola-bandha esetében ez a gát-izom középső szakasza. (a gát területéhez ezen kívül még két mudra is tartozik, az Asvini-mudra,a végbélnyílás felőli részen, illetve a Vadzsróli-mudra, az izom nemi szervek felőli végén) Az ászana-gyakorlás alatt végzett uddijána, vagy fél-uddijána bandha az egyenes hasizom alsó szakaszának behúzásával, vagy legalábbis aktiválásával operál.
A második fázisban a gyakorló már koncentrál, és ráérez a fizikai testen túl, az energia-áramlások finom változásaira, miközben a bandhákat aktiválja.

A harmadik, legvégső szakaszban a gyakorlónak már nem kell megfeszíteni izmokat, hanem közvetlenül létrehozza és fenntartja a kívánt energia-áramlást.

Néhány megjegyzés még a bandhákkal kapcsolatosan:
– a szamádhi elérése nem lehetséges szusumna megnyitása, azaz a moola-bandha nélkül
– A ‘bandha’ szó zárat jelent, de valójában valaminek a kinyitásáról van szó
– a gyökérzár valójában mind a 3 zárat aktiválja
– a bandhák hatása akkor kezd működni, amikor elengedjük őket
– a moola bandha aktiválja a szunnyadó agyi területeket
– kezdődő mentális zavarok (álmatlanság, szorongás, fóbiák) ellen is hatásos
– a 3 bandha működését a 3 fő granthi (Brahma/Visnu/Rudra) ‘ellenőrzi’

Remélem sikerült nagyjából, tárgyi tévedésektől mentesen összeszedni amit a bandhákról ez idáig tanultam. A jóga tanulása hatalmas távlatokkal bír, olyan nagy tudásanyag gyűlt össze évezredek alatt, hogy sok-sok év gyakorlás után is meglepetések és felismerések tömege várja a kitartó gyakorlót, szóval mindenkinek izgalmas felfedezéseket kívánok még a témában!


Hozzászólás

Játsszani is engedd…

Hétfőn, azaz holnap újhold napja lesz, ami az Ashtanga jóga tradicióban hagyományosan pihenőnap. Ha valaki tényleg hetente hatszor gyakorol, az tisztában van vele, mennyire jól esik egy nap kihagyás. Voltaképpen a pihenő, bár arányában elhanyagolható a dolgos napokhoz képest, fontossága mégis azonos súllyal esik latba. Gondoljunk a Yin-Jang szimbólum fehér mezejében lévő fekete pöttyre. Ránézésre úgy látszik, hogy a pötty nélkül az egész belső dinamika megállna.

yin yang moon

Mostanában én is éreztem, hogy kicsit sok a ‘jóból’. Persze ha az ember igazán szereti amit csinál, az nem pusztán egy munkahely, hanem hivatás. Milyen bölcs itt a magyar nyelv: hivatás – valami, amire el vagyunk híva, mégpedig saját sorsunk, legfelsőbb Önvalónk által. Jógaoktatással foglalkozva személy szerint nagyon szerencsésnek érzem magam, mivel azt tehetem, amit tényleg a leginkább szeretek. Ebben a hivatásban mindent megtaláltam, amit szerettem volna, szépséget, filozófiát, életmódot, és emberekkel való foglalkozást. Ugyanakkor ha az ember nagyon szereti amit csinál, hajlamos lehet túlzásba vinni, és a belső könnyen egyensúly megborul.

A jógaoktató figyelme az órán másokra kell irányuljon, ami szerencsés esetben ‘csak’ egy, de nemritkán 10-20 embert is jelenthet. Ha nem képes a maximális odafigyelést megvalósitani, az jelzés értékü: pihennie, töltődni, regenerálódni kell. Ez nem vicc! A keresztény-zsidó hagyományban is nagyon komolyan megvan a helye a heti szigorú pihenésnek, amikor egyáltalán nem szabad csinálni, szinte semmit, pénzt érinteni, takaritani, főzni stb. Pihenni kell. Ha valaki mondjuk a egész héten ül egy irodában a számitógép előtt, annak persze jobb, ha sétál, a természetet járja, vagy sportol. A vallási előirásokat úgy kellene kezelni, hogy nem szabad kiragadni az adott korból és kultúrkörnyezetből. 2000 éve, mondhatjuk, hogy valamelyest mindenki fizikai munkát végzett, még akkor ha értelmiségi volt is. Manapság más a helyzet, az emberek szinte semennyit sem mozognak, tisztelet a kivételnek, igy maga a pihenés fogalma is átértékelődött. A lényeg, hogy abból kapcsoljunk ki, amiből hét közben sok volt, és olyat csináljunk, amiből pedig kevés volt.

Ha hosszú távon nem vesszük figyelembe a pihenés fontosságát, annak beláthatatlan következményei lehetnek. Nem csoda, ha maga az Úristen, a Teremtő is megpihent a hetedik napon. Tessék?! Hiszen ő Mindenható, hogy lehet szüksége pihenésre? Hát igy.

Érdemes tehát mindig figyelni magunkat, hogy nem tapasztaljuk-e a kimerülés jeleit, akár fizikailag, akár mentálisan, persze a kettő együtt is járhat, és ha igen, akkor megtenni amit kell: elszakadni, kikapcsolódni, leállni. Hát igen, leállni néha nehéz. Korunk rákfenéje a rohanás – most azonnal, gyorsan, gyorsan akarunk mindent. Pedig belehelyezkedve a Flow-ba, a Tao-ba, hosszú távon mérhetetlenül nagyobb eredményeket érhetünk el. Néha nehéz rávenni magunkat a leállásra, néha pedig a külső nyomás (munkahely elvesztésétől való félelem, főnök követelései etc.) jelentik az akadályt. Néha természetesen meg kell hajolni a külső nyomás előtt, de hosszú távon csak úgy érdemes berendezkedni, hogy meg tudjuk teremteni a közeget a szükséges pihenésre (ami egyáltalán nem lustálkodást jelent!), adott esetben munkahelyet váltani, vagy saját magunk urává válni.

Ebben a szellemben kivánok mindenkinek: jó pihenést, és boldog újholdat!🙂

 


Hozzászólás

Rászánom a nyarat!

Ez a mondat a reggeli jógaórán hangzott el az egyik, nyári jógaoktató-képzésen résztvevő lány szájából, és azonnal nagyon megtetszett. Hogy miért? Mert elszántság nélkül, sajnos, nem megy a dolog!  Az erős szándék, az elköteleződés, a Sankalpa – elengedhetetlen a fejlődéshez, ha azonban ez megvan, a lehetetlen is lehetségessé válik!

IMG_3789

“A saját szankalpád határozza meg sorsod folyását. Elülteted egy törekvés magját, megöntözöd, gondozod, felneveled mint egy növényt. A tetteid egy határozott és összeszedett elméből fakadnak és környezetedet olyanná alakítják, amilyennek szeretnéd. Azonban meg kell tanulnod a szankalpa-magok elvetésének művészetét.” (Szvámi Véda)

Az életben tehát fontos tudni, hogy mit szeretnénk elérni, kellenek célok, rövid, közepes és hosszú távon, illetve nem árt ha van egy életcélja az embernek. Ez olyan mint egy térkép, egy iránytü és egy kormány, ezek nélkül az életünk csak vaktában sodródik, és megeshet, hogy nem fog tetszeni, amit dob a gép. Siránkozás helyett jobb kézbe venni a sorsunkat, és kifejleszteni az intuiciót és a meditáció képességét. Ezekkel az eszközökkel sokkal boldogabb és minőségibb életet élhetünk, mint nélkülük, ez bizonyos.

Az akarat -erő, már magába a nyelv bölcsességébe bele van kódolva. Az általam vezetett jógaoktató-képzéseknek határozott célja, hogy növelje a cél-tudatosságot. Eleve nem nagyon szeretem az ‘oktatóképzés’ szót, mert nem fedi a lényeget: tudatos, cél-tudatos gyakorlókat igyekszem ‘kiképezni’, olyan érettebb személyiségeket, akik az elért belső szilárdságot és örömet másoknak is tovább tudják adni. Ehhez nem kell feltétlenül mindenkinek jógaórát tartania, ez a belső erő, illetve rezgések akkor is dolgoznak, ha semmit sem teszünk, csak minden nap gyakorolva egyensúlyba hozzuk magunkat, és elcsendesedünk. A jóga – univerzális, az élet minden területét áthatja.

 

Követem

Értesítést küldünk minden új bejegyzésről a megadott e-mail címre.

Csatlakozz a 45 követőhöz