A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja

Csináljuk, csináljuk, egyszer csak elkészül…

1 hozzászólás

Addig is amíg a jógafesztivál (sátor)tető alá kerül, van itt egy téma, aminek megörültem, mert az is kiderül belőle részben, hogy miért olyan baromi jó az Ashtanga jóga. Kicsit meg kell itt állnom egy pillanatra, és elidőzni egy kicsit azon, hogyan is van az, hogy mindennap jógázom, azaz meditálok, és mégse lesz belőlem azonnal tökéletes lény, szent és tökéletes tanító. Sokszor előkerül ez az ellentét, és általában egyúttal a hitelesség kérdése is, hiszen ha mondjuk bort iszom, üvöltözök a barátnőmmel, és olyan érzések vannak bennem, amelyek konfliktusforrássá válhatnak előbb utóbb, akkor vajon hol hibáztam el a dolgot? A jógaoktató is ember – szoktam mondani, de ez nem jelenti azt hogy tökéletes. Szerintem minden szempontból többet árt, mint használ az, amikor a tanító olyan dolgot játszik el, ami nem igazi, csak egy szerep, mert a jógának ahhoz kell hozzásegítenie az embereket, hogy elkezdjenek végre azok lenni, akik valóban, elvárások nélkül. Legtöbbször a családi fészekben kapott elvárásoknak szeretnénk megfelelni, ami érthető, a szülői szeretet többnyire ilyen elvárásokhoz kötött, az más kérdés, hogy úgysem lehet megfelelni a szülőknek, de mindegy a lényeg: hogy a gyerekkorunkban elszenvedett érzelmi sérüléseinket visszük magunkkal a felnőttkorba is, és egy kis meditálástól nem fognak meggyógyulni, sőt! Néha a sok meditáció éppen hogy elmélyíti a szakadékot a személyiségben, mert a spirituális fejlődés egyidejűleg van jelen a feldolgozatlan érzelmi sérülésekkel, ezt már nagyon sok jóga-gyakorlónál megfigyeltem – többek között magamon is. A fizikai világ amúgy is kettős természetű, nem meglepő tehát a fenti kettősség. De mi lehet akkor a megoldás? Hogyan gyógyítsuk a belső gyermeket, aki fizikailag már egy felnőtt életét éli? A figyelem egy jó módszer, például hogy figyeljünk oda a szükségleteinkre. Az érzelmi sérülések oka többnyire az, hogy nem kaptuk meg azokat a dolgokat, amire szükségünk volt, mondjuk csecsemőként, vagy kisgyerekként. Az időben nem tudunk visszafelé haladni, de felnőtt fejjel már tudatosak lehetünk a szükségleteinkre, és szerethetjük magunkat azáltal, hogy kielégítjük őket. Ha fázol, takard be magad egy puha, meleg takaróval, és közben tudatosítsd amit teszel. Ezen a vonalon haladva fokozatosan meg tudjuk változtatni a hozzáállásunkat magunkhoz,és egyúttal másokhoz is. Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat – javasolja a galileai Mester, itt az idő tehát, hogy elkezdjük magunkat megfelelően szeretni, ennek fontos feltétele a valódi szükségleteink tudatosítása. Erre például kiváló eszköz a meditáció, mert nem is olyan könnyű kapcsolatba kerülni saját valódi belső igényeinkkel, mert a külvilágból annyi és olyan erőteljes programozás ér, ami röhögve felülírja az eredeti természetes programunkat, azt is mondhatnám, legtöbbünknek fogalma sincs róla, hogy mivel okozhatna valódi örömet magának (ld. Tigris), sebaj ezt is meg lehet tanulni, nem is olyan nehéz, ha odafigyelünk.
Ha a szüleink minduntalan olyan dolgokra kényszerítettek ami ellenkezett a belső természetünkkel, és a valódi szükségleteinket tiltották, akkor később ugyanezt esetleg meg fogjuk tenni saját magunkkal. Ez jelentkezhet állandó belső lázadás formájában, de az is megtörténhet, hogy szerepet cserélünk, és mi akarjuk megmondani másoknak hogy mi a jó – nekik. Hát honnan tudnánk?
Vissza a belső gyermekünk gyógyításához. Osho volt talán az első, aki megértette, hogy a nyugati típusú ember nem tud csak úgy meditálni. Patandzsalitól tudjuk, hogy a meditáció feltétele az érzékek befelé fordítása, és a koncentráció képességének elmélyítése. Ezek a dolgok idegenek a nyugati kultúrától, és egyre jobban azzá válnak. Ezért találta ki Osho, hogy integráljon rengeteg dolgot, amelyek elősegítik a fenti képességek elsajátítását. Az ugrándozáson, ordításon keresztül az íjászatig szinte minden elképzelhető módszert bevetett arra, hogy ‘lenyugtasson’ minket annyi időre, ami szükséges hozzá hogy megtapasztaljuk a meditációt. Ha pedig megvan ez a tapasztalás, akkor már ‘sínen’ vagyunk.


Idevágó idézetek a Bhagavad Gítából:

“A tökéletesség szintjét samadhinak, vagy transznak hívják.
Ilyenkor a yoga gyakorlása által az ember elméje minden
anyagi szellemi tevékenységtől mentes. Jellemzője, hogy a
yogi ebben az állapotban tiszta elméje segítségével
megláthatja önvalóját, s örömet, élvezetet tud meríteni
abból. Ezen az örömteli síkon az ember kötetlen, lelki
boldogságban él, s transzcendentális érzékszerveivel élvezni
tudja azt. E szilárd helyzetben az igazságtól sohasem tér
el, s érzi: ennél nagyobb nyereségre soha nem tehet szert.
Ezt a fokot elérve kiegyensúlyozott és rendületlen még a
legnagyobb nehézségek közepette is. Ez a valódi szabadság,
mely felold az anyagi kapcsolatok okozta szenvedések alól.”
6.20-23

“Ismét mások a lélegzetszabályozással akarják elérni a transz
állapotát, s ennek érdekében a következőket gyakorolják:
megállítják a kilégzést a belégzésben, a belégzést pedig a
kilégzésben, míg végül is a lélegzet teljes leállításával
transzba nem merülnek.”
4.29

Láthatjuk, hogy ennél nagyobb nyereségre nem tehetünk szert, és itt jön a képbe az Ashtanga jóga. A kali-yuga emberei számára, akik szétszórt elméjűek és folyton a testükkel vannak elfoglalva, ideális ez a rendszer, ahol a figyelem be van zárva egy olyan körbe, amely magába foglalja a testhelyzet felvételét, az átmeneti mozgásokat az ászanák között, a légzést, az energiazárakat, és még azt is hogy hová nézzünk. Tökéletesen zárt kör, ahol a figyelem nem tud elkalandozni a hétköznapi módon. Azzal pedig hogy egészségessé és széppé varázsolja a fizikai testet, teljesül a tantrikus elv: a probléma megoldása magából a probléma okából fog következni (fizikai test). Az ismert hasonlattal: ha valaki megbotlik a földön, a földre támaszkodva fog tudni felállni.

Reklámok

One thought on “Csináljuk, csináljuk, egyszer csak elkészül…

  1. Velem ez úgy van, hogy amikor elindulok egy szellemi vagy spirituális úton, akkor a gyerekkori érzelmi sérüléseim már rövid idő után is frusztrálóbbak, mint korábban. Kicsit éppen el vagyok telve az eredményeimtől, és rendkívül kínos, hogy bizonyos, „földi” dolgokban még mindig nem fejlődtem. Onnan magasból aztán jól le is nézem ezeket.

    Pedig szerintem valójában valósabb és spirituálisabb dolgok, mint „ott fent”.

    Ezekkel a földi dolgokkal több mindent lehet tenni. Az irigységgel például nem szükséges olyan mélyen dolgozni, mert kis logikával, a dolgok mögé való nézéssel rá lehet jönni, hogy a szomszéd fűje nem azért zöldebb, mert bassza meg, hanem azért kietlen, szikkadt és száraz az én földem, mert nem locsolom, és azért érzek irigységet, mert a szomszéd pázsitja a saját kudarcomra emlékeztet. Aztán levonom a tanulságot és nem utálom többé a szomszédot, vagy ha utálom is, annak nincs valódi tűze, és látom mögötte a saját-kudarcélményemet.

    A sértődékenységem, a kisebbségi érzésem olyan, amit napról napra hozok rendbe. Gyerekkori cuccok, de már nem vagyok gyerek, és erre gyakran emlékeztetem magam. Most már itt vagyok én magamnak, aki tudok szeretetet, ételt, italt, ruhát, meleget adni magamnak. A szidásokat kijavítom, helyette dícsérem magam, és meleg társat keresek magamnak.

    A düh, a harag pedig lehet akár a nagymamámé vagy az anyámé, apámé, de nem az enyém. Ordibálok, de valójában nem belőlem jön. Vagy a fájdalom lehet az emberiség vagy a nők kollektív fájdalma. Családállítással tudom rendbe tenni, vagy azzal, hogy leülök egy percre, és azt mondom, megnézem, érezni akarom ezt a dühöt. Ahogy ránézek, eltűnik, látom, hogy nincs mögötte semmi. Vagy transzformálódik: a kollektív fájdalomból egy mindenkit átölelő anyai szeretet lesz, egy olyan nagy öl, amelyikbe minden egyes tudat belefér.

    Az irigység, a sértettség, a düh, a harag értékes útmutatók és nagyon emberi dolgok. Ha nem foglalkozom velük, a tagadást és az elfojtást választom, úgyhogy lehetek akármilyen magasan, előbb-utóbb a saját szaros pelenkámmal kell mégis törődnöm. Ha azt mondom, a tökéletesség a célom, akkor azzal azt mondom, hogy bizonyos tulajdonságaim vagy érzéseim rosszak. Megítélem őket, elvetem, elnyomom, elfojtom, tagadom azokat. Nem haladom túl őket, nem integrálom őket, nem tanulok belőlük. Egy paradoxont állítok fel azzal, hogy a szellemem elindul, tökéletesnek hiszi magát vagy tökéletesre vágyik, és itthagyja a testemet.

    Ilyen értelemben szerintem a bűn útja az igazi spirituális út. Számomra a tökéletes az, aki teljesen önazonos, a düheivel, haragjaival, mindennek az őszinte megélésével együtt.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s