A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja

Kint és Bent

Hozzászólás

Elég sok idő eltelt az utolsó bejegyzésem óta. Nem mondhatnám hogy eseménytelenül telt az idő, néha az élet külső dinamikája háttérbe húzódik a belső dinamika kedvéért. Bármikor próbáltam leírni valamely belső átélést, beleütköztem abba, hogy nem sikerült úgy megfogalmazni, ami visszaadta volna a lényeget, így inkább nem erőltettem. Talán mindegyikünknek van olyan tapasztalata, amikor csak fekszik csukott szemmel, és figyeli a belső történéseket.
A jógában megfigyelhető, hogy figyelem hajlamos leragadni a külsőnél, az ászanánál, a mozdulatoknál. Voltaképp az ászana jelentősége elhalványul a gyakorlás haladóbb szakaszában, de az elején a testünk az egyetlen kapaszkodó, amin le tudjuk mérni a fejlődést. A jóga nem a testtel, hanem tudattal foglalkozik.

Szóval elmerültem a tudat játékának figyelésében, és le is lassultam, ami az élet külső részét illeti. Ahogy a Prédikátor könyve írja: ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnak. Minden dolog, cselekmény, történés ami valóra válik, először a tudatunkban jelenik meg. Az első a vágy. Kutatások szerint azok az emberek számíthatnak hosszú és harmonikus életre, akiknek rövid és hosszú távú céljaik tisztázottak és viszonylag állandóak. Mondani könnyű, de tapasztalatom szerint nem is olyan könnyű tisztázni magunkkal hogy mit is szeretnénk holnap, egy hónap, illetve 10 év múlva, a legtöbb fejben csak beültetett GONDOLATOK vannak arról, hogy mit és hogyan szeretne elérni. A gondolat viszont csak szolgálója az érzelemnek, a vágyvilágnak. Ezért elsősorban nem a gondolatainkat kell megtisztítanunk, hanem az érzelmeinket. A mesehagyományból jól ismert ‘századik szoba’, ahová tilos a belépés, mert amit találunk, félelmetes, sőt halálos is lehet, legalábbis arra nézve, hogy mit gondoltunk magunkról, a világról, arról hogy minek akarjuk szentelni az életünket. A bátor hős a mesében belép a szobába, a titkos kamrába, és onnantól kezdetét veszi a hosszú és fáradtságos kálvária, aminek a végén visszajut a kiinduláshoz, de immár átformáló tapasztalatok birtokában, új emberként.

Felfedezhető az analógia a mese hagyománya, és a jógatradíció között. A szív a lélek barlangja, ahol elrejtve található a lélek-szikra. A lélek a figyelő, a tervező, minden megnyilvánulás és tapasztalat forrása, lényünk örökké változatlan és elpusztíthatatlan része. Ki ne lenne rá kíváncsi? De hiába nyitnánk fel szikével a barlangot fedő csont-pajzsot. A lélek mérete a hagyomány szerint a hajszál átmérőjének tízezred része, úgyhogy már csak ezért sem láthatjuk anyagi látásunkkal. Másfajta, lelki látást kell kifejlesztenünk, amihez minden spirituális hagyomány ajánl valamilyen módszert, a testi (Hatha) jóga, mantrázás, karma-jóga, a meditáció különböző fajtái, a Satsang, diksák, pszichedelikus növények fogyasztása, mind egyfajta megközelítést adnak a gyakorláshoz. A jóga-szövegek sok információt adhatnak a gyakorlás egymást követő fázisairól, segíthetnek fenntartani az elszántságot és a kitartást a gyakorlás hosszú és nehéz szakaszaiban. A Kundaliní energia felébresztése és mozgása minden spirituális gyakorlás kísérőjelensége. Paramahamsza Rámakrisna szerint amikor a Kundaliní eléri a szív-központot vagy csakrát, a jógi mindenütt fényt lát, olyan ragyogást, hogy azt kérdezi: honnan ered ez a hihetetlen ragyogás?

Szóval, nem elég akarni megpillantani a lelket vagy Önvalót, tenni is kell érte. A mágikus hagyomány figyelmeztet: ezen az úton nincs visszafordulás vagy megállás, a tanítványnak végig kell járnia az utat, kivétel nélkül. Ezért hasznos és megszívlelendő a tanács, hogy aki nem akar változtatni az életén egy kicsit sem, az ne kezdjen spirituális gyakorlásba. Aki viszont szeretné valóban megismerni magát, fel kell készülnie, mint egy utazónak az utazásra. Az útitársak is fontosak (sangha).

Ahogy előrehaladunk a gyakorlásban, intenzív változásokat tapasztalunk majd az életünk szinte minden területén. Bizonyos dolgokat el fogunk hagyni hogy újakat fogadhassunk be, kapcsolataink is változhatnak, némelyik elmélyül, lesz amelyik megszakad. Kilégzés és belégzés: az élet ritmusa. A jógik a lélgzetüket irányítva és figyelve kalandoznak a tudatuk egyre mélyebb és rejtettebb területein. A kilégzés könnyeddé tételével megtanuljuk az elengedést, a belégzés elmélyítésével pedig az elfogadás képességét, feszültség nélkül. Lassan megtanulunk őszintének és spontánnak lenni minden helyzetben, akár egy gyerek.

Képzeljünk el egy születésétől fogva vak embert, akit megműtenek, és az operáció először látja meg a fényt. Mekkora sokk ez? Minden ami korábban korlátot – így biztonságot jelentett, többé már nem lesz ugyanaz. A ‘Gyógyulj hogy gyógyíthass’ c. könyv szerzője leírja, hogy amikor elkezdett látni, nagyon erős vágya támadt ismét vaknak lenni, ezért elment egy terapeutához, aki segített neki. A spirituális terapeuta a ‘guru’. A guru olyan sokszintű fogalom, hogy gyakorlatilag felfoghatatlan, inkább azt lehet elmondani, mi nem az. Aki hetente egyszer ászana-gyakorlatokra tanít valakit, az bizonyosan nem az. Ha az órán kívül nincs minőségi kommunikáció, nincs intimitás (előre látom hányan értik félre, úgyhogy tisztázzuk: a testiség még nem számít intimitásnak), akkor olyan az egész, mint egy gyorséttermi ebéd – kaja, de nem táplálék. Persze hogy nem lehetséges naponta 20 emberrel elmélyülten beszélgetni óra után, legtöbbször erre nincs lehetőség.

A tanár nem mindig motivált rá, hogy az óra keretén kívül foglalkozzon a tanítványok lelki életével, persze őt is meg lehet nyerni magunknak, őszinte érdeklődéssel és odaadással a fejlődés iránt. Az első lépést a tanítványnak kell megtenni, meg kell győzni róla a tanárt, hogy érdemes vele külön időt tölteni, plusz energiát fektetni bele. Régen a guru csak kevés tanítványt fogadott el, és általában egyszerre csak egy emberrel foglalkozott (mint Krisnamacharya is).

Így aztán a tanítások viszonylag tisztán adódtak tovább generációról generációra. Napjainkban minél több tanítványa van egy tanárnak, annál jobbnak számít. Én is örülök ha teltházzal megy az óra, de titokban jobban örülök annak, ha csak egy ember jön el, és a teljes figyelmemet neki tudom szentelni. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül nagyon kedves leszek hozzá, és mindent megteszek a komfortja érdekében. Embere válogatja, lehet hogy provokálni fogom, minden lehetőséget megragadok hogy kibillentsem a lelki egyensúlyából. Nem öncélúan, a cél az hogy megteremtődjön a feltétele annak, hogy befogadóképes legyen a tanítvány. Lehet vitatkozni, lehet lázadni, csapkodni, sírni. Néha ezek a pillanatok alig észrevehetőek, nagyon kell figyelni, és akkor ‘lecsapni’, megragadni a pillanatot. Így, lépésről lépésre vezeti a tanár a tanítványt az önismeret útján. Az első az én felfogásomban a hagyományos, nyugati pszichológia szerinti önismeret. Amíg ez hiányos, nem lehet spirituális önismeretről beszélni, sőt káros is. Rengeteg példát látok olyan elfojtásokkal, amik abból fakadnak, hogy valaki képtelen szembenézni a hétköznapi élet támasztotta helyzetekkel, ezért az ezotériában keres menedéket. Sok-sok lila köd a fejekben nincs hasznára senkinek. A hétköznapi élet, emberi kapcsolatok sokkal nagyobb segítségünkre vannak annak a megítélésben, hogy hol tartunk a ‘spirituális’ fejlődésben. Még többéves, akár évtizedes gyakorlás után is érhetnek meglepetések önmagunkkal kapcsolatban. A saját problémáival szemben általában mindenki hajlamosabb a vakságra, mint a másokéval kapcsolatosan, ezért jó a jógában a szoros tanító-tanítvány kapcsolat. Érdekes hogy egy másik blogon is pont most merült fel ez a téma. Ami szerintem rossz gyakorlat, ha elmegyek valahová jógaórára, és magamban elkezdem kritizálni az ottani dolgokat. Az ilyen hozzáállás önpusztító jellegű. Nem arról van szó, hogy kritika és mérlegelés nélkül el kell fogadni mindent, hanem hogy ha már ott vagyok, odaadom magamat annak a megközelítésnek amit kapok. Ha nem lesz jó, az is hasznos, valódi tapasztalás. Ha a kritika oldaláról közelítem meg a tanárt vagy az órát, biztosan lesz legalább egy olyan momentum, amibe bele tudok kötni, és így az egómmal elhitetni hogy én jobban csinálom. Mostanában Panni óráját kedvelem, mert pont a megfelelő arányban találom meg benne az igazítást, a vezetést, tempót stb. De ez is szubjektív, később lehet hogy egy más óratípus fogja a legjobb érzést okozni.

Egy könyvet olvasok most Feldmár Andrástól, már-már bosszantóan jól tudja megfogalmazni egy adott témában azt, amit érzek, úgyhogy kénytelen vagyok idézni: “Kicsit elgondolkodtam rajta, hogy miért is csinálom ezt. Merthogy ezekből az előadásokból, könyvekből, amelyek itt Magyarországon születnek, én egy fillért sem keresek. Akkor miért? És Aztán rájöttem hogy hálából teszem. Mert volt néhány ember az életemben, akiket hallgatva egyszerre csak felébredtem, egyszerre csak megérkeztem a valóságba,és ezért nagyon hálás vagyok nekik. De nem lehet nekik visszaadni azt, amit kaptam tőlük – azt csak továbbadni lehet. Úgyhogy arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen azért beszélek nektek, mert hátha ti is felébredtek, ha pedig nem, akkor még alva elmesélhetitek valakinek mindazt, amit én elmeséltem, és akkor talán az a valaki felébredhet. Ki tudja? Remélem hogy az a tradíció amit én képviselek, nem fog kihalni.” (Szabadíts meg a Gonosztól/Jaffa Kiadó)

Ugyanígy vagyok én is hálás minden tanítómnak, az első Kung-fu mesteremtől kezdve, jógatanárok és meditációs mesterek során át Popper Péterig, Feldmár Andrásig, akik mind tudtak alakítani rajtam valamit, egy új perspektívát felvillantani. Ez a tradíció a tudatosság tradíciója, hogy ne fogadjunk el semmit csak úgy, mielőtt próbára tennénk, átszűrnénk saját magunkon.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s