A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja

Szamádhi, a dolgok kezdete és vége

1 hozzászólás


Sokszor beszélünk róla, mégis úgy vagyok vele mint a mesterek: ne csak mondd, mutasd! Pattabhi Jois fiát, Manju-t kérdeztem az egyik workshopon a szamádhiról, de ő terelte a témát azzal, hogy a megvilágosodás az nem ilyen meg olyan, hanem egy tartós lelki béke, meg harmónia a hétköznapokban. Minden tiszteletem ellenére, a szamádhi jóval több ennél, legalábbis a tanúságok szerint.

A Bhagavad Gítá így ír a szamádhiról:
A tökéletesség szintjét samadhinak, vagy transznak hívják.
Ilyenkor a yoga gyakorlása által az ember elméje minden
anyagi szellemi tevékenységtől mentes. Jellemzője, hogy a
yogi ebben az állapotban tiszta elméje segítségével
megláthatja önvalóját, s örömet, élvezetet tud meríteni
abból. Ezen az örömteli síkon az ember kötetlen, lelki
boldogságban él, s transzcendentális érzékszerveivel élvezni
tudja azt. E szilárd helyzetben az igazságtól sohasem tér
el, s érzi: ennél nagyobb nyereségre soha nem tehet szert.
Ezt a fokot elérve kiegyensúlyozott és rendületlen még a
legnagyobb nehézségek közepette is. Ez a valódi szabadság,
mely felold az anyagi kapcsolatok okozta szenvedések alól.

A Jóga-szútra is részletesen értekezik a szamádhiról és annak szintjeiről, én mégis közelebb érzem a kortárs, vagy nemrég élt tanítók leírásait erről az állapotról. Két hagyományt emelnék ki: az egyik Paramahamsa Rámakrisna, egy tökéletességet elért tanító, avatár, aki rendszeresen, és gyakran spontán szamádhiba esett. Saját elmondása szerint a szamádhi teljes megvalósítását követően a lélek 21 nap múltán elhagyja a testet, kivéve bizonyos tanítókat, akik visszatérnek a földi világba, azért hogy tanítsák és segítsék embertársaikat. Úgy fogalmazta meg, hogy a tudat a hatodik és a hetedik csakra között mozog, így rálátása van az érzékfeletti, és az anyagi világra egyaránt. Rámakrisna, más szentekhez hasonlóan másoknak is meg tudta adni a szamádhi élményét. Két esetet említenék, az egyik tanítványa kitartó könyörgésére megkapta az élményt, de néhány nap után zokogva kérte a mestert, hogy vegye vissza a jutalmat, mert képtelen az hétköznapi dolgokkal foglalkozni, ez a nagy extázis nem való mindenkinek.
Vivékánanda is addig nyaggatta mesterét, amíg részesült a szamádhiban, amikor visszatért, nem érzékelte a testét, csak a fejét. A tréfás kedvű mester meghagyta egy ideig ebben az helyzetben. A mester nagyon fontos, vagy egyenesen nélkülözhetetlen ennek a tapasztalatnak az eléréséhez, idővel azonban a fejlett tanítvány a maga erejéből is el tudja érni a legfelsőbb tudatállapotot.

Paramahamsa Yogananda is mohón vágyott a tökéletes egyesülésre, amire mestere végre felkészültnek találta:
“Srí Juktésvar gyöngéden megérintette mellkasomat a szívem fölött. Lábam hirtelen a földbe gyökerezett, s a lélegzet úgy távozott tüdőmből. mintha valamiféle óriási mágnes húzta volna ki onnan. A lélek és az elme azon nyomban elvesztette fizikai kötelékeit, s úgy áradt ki minden pórusomból, akár valami folyékony fényözön. Testem olyan lett, mint egy holté, ebben a felfokozott tudatállapotban mégis megértettem, hogy sohasem voltam még ilyen eleven. Azonosságtudatom nem korlátozódott többé a testemre, hanem átölelte az egész környezetet. Észleltem a távoli utcákon hullámzó tömeget. A fák és növények gyökérzete áttűnt az áttetszővé vált talajon, s testnedveik keringését is érzékeltem. … Közönséges, frontális látásom körpanorámának adta át helyét, amelyben mindent egyszerre érzékeltem. …. Valamennyi, panorámalátásommal érzékelt tárgy reszketett és rezgett, mint a mozi képei. … Isten szelleme -jöttem rá ekkor- maga a kimeríthetetlen üdvösség, teste pedig számtalan fényszövedék. Egyszer csak növekedni kezdett körülöttem egy glória, amely városokat, kontinenseket foglalt magába, aztán sorban a Földet, a naprendszert és a csillagrendszereket, foszlékony csillagködöket és lebegő univerzumokat. A szelíd fényben fürdő fürdő kozmosz olyan volt, akár távolból egy megvilágított város, s ott csillogott-pislákolt lényem végtelenségében. Az éles földi körvonalak elhalványultak a messzeségben, s fokozatosan csökkenő, lágy derengést láttam. Az egész leírhatatlanul finom volt, a bolygók képmásait ellentétben erősebb fénysugár alkotta.
Az egész isteni sugárözön egy Végtelen Forrásból áradt, amely szemkápráztató csillagködökké formálódott, ezeket pedig leírhatatlan fénykör övezte. A teremtő sugarak itt ott csillagképekké álltak össze, majd ismét áttetsző lánglapokká hullottak szét. Vilgok szextilliói rendeződtek szent ritmus szerint tündéri ragyogásba, azután pedig a tűztenger égboltozattá alakult át.
A mennyei birodalom központját az intuitív érzékelés központjaként a szívemben érzékeltem. A sugárözön ebből a magból, belőlem áradt szét a mindenség megannyi szegletébe. Az áldott amrita, a halhatatlanság nektárja rajtam keresztül lüktetett, akár a higany. Isten teremtő hangját, az Aum-ot hallottam, amely a Kozmikus Motor rezgése.
Aztán a lélegzet váratlanul visszatért a tüdőmbe. Csaknem elviselhetetlen csalódással vettem tudomásul, hogy végtelen nagyságom is odalett. Ismét belekényszerültem a test megalázó fogságába, amely pedig nem a legkellemesebb lakás a léleknek. Úgy szöktem el a makrokozmoszban berendezett otthonomból, akár a tékozló fiú, s most a szűk mikrokozmosz börtönében találtam magam.
Gurum mozdulatlanul állt velem szemben, s én leborultam volna szent lába elé, hogy megköszönjem ezt a kozmikus élményt, amelyre oly szenvedélyesen vágytam. Mesterem azonban nem engedte, és csöndben így szólt:
– Nem szabad megrészegedned az extázistól! Épp elég dolog vár még a világban. Gyere, seperjük fel az erkély padlóját, azután sétáljunk egyet a Gangesz partján!
Seprűt ragadtam, és tudtam, mesterem ezzel is a kiegyensúlyozott élet titkára tanít.”

Jogananda további kommentárja: “Egy mester akkor részelteti a kozmikus tudatosság isteni élményében tanítványát, amikor az meditációval annyira megerősítette elméjét, hogy a hatalmas távlatok nem gyűrik le. A puszta intellektuális hajlandóság vagy nyitottság kevés ehhez. Csupán a jóga gyakorlása és a bhakti tágíthatják ki annyira a tudatot, hogy képes legyen felfogni a mindenütt jelenvalóság felszabadító élményét.”

Azt is el kell mondani, hogy idővel a tanítvány, ahogyan Jogananda is, képessé válik saját erejéből elérni a szamádhi állapotát, és másoknak is át tudja azt adni. A szamádhit gyakran említik a ‘lélegzet’ nélküli állapotnak is. Ahogy a Bhagavad Gítá írja:
Ismét mások a lélegzetszabályozással akarják elérni a transz
állapotát, s ennek érdekében a következőket gyakorolják:
megállítják a kilégzést a belégzésben, a belégzést pedig a
kilégzésben, míg végül is a lélegzet teljes leállításával
transzba nem merülnek.

Összegezve: jó jel, ha olyan mestert tudunk találni, aki már elérte az önmegvalósítás azon fokát, hogy tetszése szerint be tud lépni a lélegzet nélküli állapotba. Ha valamelyikőtök találkozik ilyen mesterrel, az legyen szíves azonnal szóljon!!! Addig azonban gyakoroljunk napról napra állhatatosan a jógameditáció bármelyik formáját, hogy felkészültek legyünk majd, ha ott állunk egy isteni Guru előtt. Vannak akik spontán, maguktól is elérik a szamádhi valamelyik fokozatát, saját gyakorlásuk által. Sajnos ez eddig még nem sikerült, de idővel biztos összejön 😉

Advertisements

One thought on “Szamádhi, a dolgok kezdete és vége

  1. mesterem, Paramhans Swami Maheshwarananda önmegvalósított szent, ha érdekel keresd meg ha legközelebb Magyarországra látogat….:)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s