A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja

– intermezzo –

Hozzászólás

“Istent a szabadkőműves ceremóniákban és szóhasználatban a Világegyetem Nagy Építőmesterének nevezik.”
szabadkomuvesseg

A Központ történetét feldolgozó sztori sem marad folytatás nélkül, most azonban másról szeretnék írni, szintén a témához kapcsolódva. Már 10 évvel ezelőtt tervben volt, és a napokban válik teljessé egy önálló Központ építése, amely jógaoktatással és a hozzá kapcsolódó dolgokkal foglalkozik. A terv a helyiség is megvolt már ebben az időben, mégis 10 év kellett ahhoz, hogy a vágy megvalósulni tudjon. Nem is baj, mert amikor túl könnyen kapunk valamit, nem tudjuk annyira megbecsülni, mintha erősen meg kellene küzdeni érte. Az építkezés több szakaszban történt, és maga az építkezés folyamata mély szimbolikával bír.

DCF 1.0
Az első dolog a már meglévő falak lerombolása volt. Ez anno hetekig tartott, rengeteg romot hagyott maga után. 10 nagy konténernyi sitt, szemét, etc. Analógia – tudatalatti. Ebben az időben kezdtem kb. a jógával rendszeresen foglalkozni (ekkor még nem Ashtanga jógával).

Ezután néhány évig Kung-fu edzésekre használtuk a terem egyik helyiségét, minimum alatti komfortfokozattal: wc, öltöző, víz, fűtés nélkül – télen is, amikor kint -10 C fok volt, akkor bent +5, így edzettünk. Nem strandfiúknak való, nem azért hogy dicsérjem magunkat, de elég elszántak voltunk. Egy idő után be kellett látni, hogy hosszú távon nem lehet egy rendes csapatot összetartani ilyen áldatlan körülmények között, így az edzések továbbköltöztek, a terem pedig maradt kihasználatlanul.

Kb. egy év múlva az élet szabad utat adott a továbblépéshez. Fix ideám volt, hogy fél-szuterén helyiség lévén: fényt szeretnék beengedni a pincébe. Ötletnek jó, kivitelezni nehezebb. Sikerült azonban egy pályázatos projekt részeként megnyitni a tetőt a fénynek, amely így már szabadon áradhatott be felülről. Jógásoknak ismerős szimbolika lehet, de nem is kell ehhez jóga. Nyílj meg a tudatosságnak, és az beáramlik az életedbe. Jelenleg a legnaposabb órákban olyan fény van bent, hogy napszemüvegben lehet sétálgatni (a talajszint alatt!). Feladat kipipálva. Kb. ekkoriban kezdtem jógát tanítani. Sok ember azt hiszi, a jógatanítas valami úri passzió, ha van kedved és időd: jógaticsör is lehetsz. Lehet hogy igazuk van, nekem azonban évekig kellett gyűjteni a bátorságot/önbizalmat ahhoz, hogy elkezdjem – hozzáteszem igen korlátozott szinten. A lelkesedésem és a tanuláshoz való elszántságom viszont nagyot ugrott, miután elkezdtem tanítani másokat. Először barátokon teszteltem, mivel túlélték, utána kiterjesztettem az órákat új résztvevők felé is.

Az építkezés a fény beengedésével le is állt, mivel az anyagi lehetőségek kimerültek, és nekem ismét türelmet kellett tanúsítani, akár tetszett, akár nem (nem tetszett, ti.) Ha már ennyi szabad időm lett hirtelen (állás nélkül, mivel a korábbi elég jól jövedelmező grafikusi praxisomat feladtam), magánéletileg is egy jókora gödörbe kerültem ekkoriban, ekkor történt valami fantasztikus dolog az életemben: egymásra találtunk az Ashtanga jógával. Kb. 3 hónap (!) gyakorlás és 1 azaz egy 3 napos workshop után elkezdtem tanítani is az Ashtanga jógát.

Ó, te jó ég… Az akkori gyakorlottságommal és ismereteimmel, mai szemmel nézve kész tragédia voltam. A tanítványok óráról órára nézhették, hogyan próbálom kivitelezni a nehezebb pózokat: szupta-kurmászana (alvó teknős), kukkutászana (kakas) és társaik. Vagy egy év kellett, mire lótuszülésben elértem a hátam mögé kulcsolt karokkal a nagylábujjamat. Ashtangás, pláne tradiconális Ashtangás szemmel nézve minden helytelen volt amit csináltam, egyvalamit kivéve: a rendszeres gyakorlást. A tanítványok viszont látták a fejlődést, és ez őket is gyakorlásra ill. a határok áttörésére sarkallta látszólag. A fentiek egyébként az előző bejegyzés idejében, a Ráday utcai shala idejében történtek.

Az évek alatt igyekeztem sok tanártól a lehető legtöbbet tanulni az Ashtanga rendszerről. Ez nem egy gyors folyamat, pláne ha nincs állandó tanára az embernek. A ‘pályatársak’, akik ma is oktatnak, úgy láttam hasonló utat járnak be mint én: a néhai orosztanárokhoz hasonlóan mind igyekeztük a legtöbb tudást felszívni, hiszen max. néhány év gyakorlással a hátunk mögött kellett helyt állni a tanár pozíciójában. Kicsit nem olyanok voltunk mint egy reguláris hadsereg, hanem mint a kommandósok, akik törik az utat az ismeretlen dzsungelben. Akiket ekkortájt ismertem meg a hazai tanárok közül: Szil Kati, Gauranga, István (Szalai), és még sok komoly gyakorlót az órákon, akikből később szintén több tanár került ki, Ashtanga és egyéb műfajokban.

Külön meg kell említenem Tengerdy Ágit, akivel való találkozás és azóta is tartó kapcsolat külön bejegyzést érdemel. Csak várjátok ki… 🙂

Vissza az építéshez: átvitt és gyakorlati szinten egyaránt: a tanulás és gyakorlás évei teltek el, ami alatt a freestyler Ashtangás műfajtól eljutottam a gyökerekhez: és ma már én is a tradicionális iskola híve vagyok. Hogy ez pontosan mit jelent, azt most nincs időm leírni, de erre is kitérünk majd.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s