A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja

Séta az erdőben

Hozzászólás

A városok a szenvedély (radzsasz) kötőerejében vannak (lásd Sziget Feszt.), az erdők a jóság (szattva) kötőerejében. Nem véletlen, hogy a jógik, szentek és aszkéták is szivesen vonulnak el a világtól az erdőbe lakni. Számüzetésük során Ráma herceg, illetve a Máhabháratából ismert Pándu hercegek is sok időt töltöttek el a rengetegben, nem ritkán szent remeték társaságában.

13925421_10206879751814296_6507968069737620118_n

Nemcsak a védikus időkben , de napjainkban szintúgy, ha nem még inkább hasznos és jó az erdőbe vonulnunk időről időre. A fák között sétálva olyan rezgések közé kerülünk, amelyek hihetetlenül áldásosak, és máshol nem, vagy csak sokkal nehezebben hozzáférhetők. Egy kutatás szerint (úgy hallottam) – egy pár órás erdei séta stressz-oldó hatása felér egy komplett wellness-hétvégéével, ha ugyan nem szárnyalja túl is azt…

Az erdő, az áthatolhatatlan és átláthatatlan rengeteg szimbolikusan megfelel a tudatalattinak. Érdekes, hogy a mitológiában Neptun nemcsak a vizek, hanem az erdőknek is az istene. Ha kivülről nézzük, egy erdő és a tenger nagyon hasonló képet mutat: egybefüggő, átláthatatlan felszint, amelynek ha alája nézünk, páratlan és sokszinü gazdagság tárul fel.

Ma hál’istennek sikerült egy gombászással egybekötött erdei túrát tenni, ami nagy szó, mert amióta Pannit van szerencsénk nevelgetni, azúta ritka az ilyen alkalom, mivel egy egyévessel az erdőjárás, legalábbis az ilyen jellegü – nem kivitelezhető. Mivel idén ez volt talán az első lehetőség, ki is élveztük fenékig, és nyugodtan állithatom, olyan élményekkel gazdagitott, amilyenek csak hosszas és kitartó meditáció révén érhetők el – talán. Persze az sem mindegy, milyen lelkülettel megy az ember az erdőbe, és ott hogyan viselkedik. A mai, modern ember folyton rohan. Ezért is nem megyünk az erdőbe, vagy csak kevesen, vagy ritkán. Az erdőben ugyanis NEM LEHET SIETNI.

Miről szól a meditációs praxis? Megállapodni, és lehorgonyozni a JELEN pillanatban. Az elménk itt és most legyen, és nem valahol a múltban, és nem is a jövőben. Ugye? Ezért meditálunk, végzünk ászanát és pránájámát, dháránát és prátjahárát, gyakorolunk újra és újra, hogy elérjük ezt az állapotot. És aki valóban gyakorol, úgy értem nap mint nap, az tudja jól: nagyon nehéz elérni, pláne megtartani ezt az állapotot! Ha valaki olyan szerencsés mint pl. ma én, hogy a jóga-gyakorlást követően megy az erdőbe (azaz a hétköznapi tudatszintje alá), annak még inkább extra élmények adódhatnak, illetve szuper felismerések, olyanok, amelyek a meditációs praxishoz is köthetők, és sok támpontot, segitséget tudnak adni. Elmondok néhányat a mai flesh-ek közül:
– az egyetlen elme-beli tevékenység, amellyel érdemes foglalkozni, azok az érzelmek. A dolgok, és a róluk alkotott gondolatok egyszerüen nem érdemesek a figyelemre. Vagyis, ha valaki dolgokról beszél, akkor 99%-ban csak az időt vesztegeti. Az egyetlen dolog, amelyről érdemes gondolkodni és kommunikálni, azok az érzések. Az érzések is valahol illúzió-természetüek, akárcsak a gondolatok, de az érzelmek vannak a legközelebb ahhoz, ami valóban az ember lényegét alkotja, azaz a lélekhez, az önvalóhoz. Ez persze sarkitott nézőpont, de megközelitésnek megteszi, és magam is úgy tanultam egyébként, hogy az elme ‘termékei’ között a legeslegfinomabb minőséget az érzelmek képviselik.- nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan próbál az elme a séta közben ‘belekapaszkodni’ valamilyen gondolatba, elhúzni a múltba, vagy valahová a jövőbe, azaz kibillenteni az ‘itt és most’-ból. Ez a folyamat a hétköznapi, városi létben úgy zajlik le, hogy az elme legtöbbször győztesen kerül ki, és valóban kibillent az ‘itt és most’-ból. Ezért nehéz az embernek ihletettnek, illetve fókuszáltnak maradni a város rezgései közepette, még akkor is, ha napi szinten meditációt gyakorol, illetve azalatt (ti. a meditáció ideje alatt) LEHET hogy sikerül, de utána gyorsabban visszanyeri az elme az uralmat. Persze ez a saját szubjektiv élményem, de alapvetően a védikus elvek is megerősiteni látszanak ezt.

Egy pár szó arról, hogyan sikerült pl. nem felgyorsulni: az erdőben nem lehet rohanni. Egyrészt a sürü aljnövényzet nem engedi meg, folyton kerülgetni kell az ágakat, átlépni egy fatörzset, kikerülni egy pókhálót. Ha ráadásul még gombát is keres az ember, akkor néha már azon kapja magát, hogy szinte csak egy helyben toporog, illetve araszol, ezenkivül folyton újrakalkulálja az útvonalat, például meglát egy gyönyörü gombát, elindul felé, de közben alaposan végigpásztázza az odavezető út minden négyzetcentiméterét. Hát igy nem lehet sietni. Az elmének esélye sincs, tökéletes flow-élményt él át az ember.
– az ember rágyógyul a szépségre, amely körülveszi. Ha figyelünk, és ki ne figyelne az erdőben, akkor csodák egész tárháza tárul elénk.Kinek mi tetszik jobban? Az erdei virágok? A magas és méltóságteljes fák? Az apró állatok, bogarak, pillangók, katicabogár? A fülnek oly kedves madár-csivitelés, és az erdő folyamatos morajlása (ez is olyan mint a tenger zúgása). Mind csodálatos, de személy szerint kedvenceim: a gombák. Itt találhattok néhány fotót a mai túráról.

Az ortodox brahminok nem fogyasztanak gombát, mert a gomba nem szattvikus eledel állitólag, azaz az elmét inkább tompává és izgatottá teszi, ami, ugye a meditációnak nem kedvez. Legyen, bár én szeretem, és szivesen fogyasztom is őket alkalmasint (már ha találok), mégis – a formájuk változatos szépsége és szinei azok, amelyek elvarázsolnak. Apropó, varázs-gomba: a sámánok, és a jógik is fogyasztottak (illetve ma is) olyan gombákat, amelyek spirituális, pszichedelikus élményekhez segitették őket. De mivel ez egy nem könnyen elsajátitható és kontrollálható folyamat, én nem annyira javasolom.

Hirtelen ennyi az, amit a mai élményeimből fel tudok idézni, zárásul néhány sor magának a sétának a jótéteményéről, Hamvas Bélától:

Séta (Walking)

Egész életem során csak egy, vagy két emberrel találkoztam, aki a séta művészetéhez értett, ahhoz a sétához, amely zsenialitás, ahhoz, amely, hogy úgy mondjam, szent lődörgés. Az angol sauntering szó, amely ezt kifejezi, régi származék. Abban a korban keletkezett, amikor – a középkorban – sokan az országutat rótták, könyöradományokból éltek, és a Sainte Terre-re, a Szentföldre zarándokoltak. A Szent Földre mentek ezek a szentföldezők, ezek a sauntererek, a szent lődörgők.

Vannak azonban, akik a saunterert a sans terre-ből magyarázzák, ami annyit jelent, mint földnélküli, hazátlan, jó értelemben, akinek nincs otthona, mert nincs is szüksége rá, mert minden helyen otthon érzi magát. Ez a sikeres lődörgés titka. Aki egész ideje alatt otthon ül, még lehet a földön a legnagyobb csavargó; de a lődörgő kevesebbet csavarog, mint a kanyargó folyó, amely szorgalmasan a tengerhez vezető legrövidebb utat keresi.

Minden séta keresztes zarándoklat, mi sétálók szenvedélyes szívű keresztesek vagyunk. Ha el tudod hagyni apádat, anyádat és testvéreidet és feleségedet és gyermekeidet és barátaidat úgy, hogy nem látod őket többé, ha megfizetted minden tartozásodat, megírtad végrendeletedet, felszámoltad minden függő ügyedet, szabad vagy, és készen állsz ahhoz, hogy sétálni menj.

Ismerőseim gyakran szeretnék, ha tudnának úgy lődörögni, mint én. Ez a szabadság, gondtalanság, függetlenség semmiféle pénzen nem vásárolható meg. Hogy az ember sétálni tudjon, az adomány, éspedig az ég adománya. Ambulator nascitur, non fit. Csodálkozom, hogy délután, amikor már mindenki elolvasta összes újságját, az utcán nem tör ki az általános forrongás, és az emberek nem szélednek el a világ minden irányába egy kicsit csavarogni.

A sétának semmi köze ahhoz a higiénikus aszkézishez, amit az emberek egészségügyi okból tesznek. A mindennapi séta a nap kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához. Amikor egy utazó megkérdezte Wordsworth inasát, hogy ura dolgozószobája melyik, így szólt: Ez a szoba itt a könyvtár, dolgozószobája azonban a kapun kívül van.

A séta a legjobb, ha az ember meg se gondolja, csak úgy elmegy kalap és kabát nélkül, este jön vissza, vagy éjszaka. Persze csak nyáron lehet, s ez a séta klasszikus ideje. Télen az előkészületek, az öltözködés az egészet megkeseríti. Sokan sporttal próbálják egybekötni. Ilyesminek nem vagyok barátja. Nagy cipő, meleg harisnya, vastag ing, kesztyű, szvetter, forró tea, vigyázni az időre. Egy síkirándulás csaknem annyi körültekintést kíván, mint egy bankrablás.

Külön varázsa van annak, ha az ember kelet felé sétál, vagy ha nyugatnak. Ha kelet felé megyek, akkor közeledem ahhoz a helyhez, ahol a nap kel, ahol az eredet van. Nyugat felé az ember a Heszperidák kertje felé halad. Nyugat a misztériumok és a költészet égtája.

Az utakat a legjobb elkerülni. Az út végül is a politikához vezet. Ha az ember eleget sétál, vagy ha fölmegy a hegyre és körülnéz, csodálkozva látja, hogy a tájban milyen kevés az út.

Elv nélkül (Life without principles)

Ahhoz; hogy az ember szép életet éljen, kedélyének tisztának kell lenni; ahhoz, hogy kedélye tiszta legyen, jól kell emészteni; ahhoz, hogy jól emésszen, sétálni kell; ahhoz, hogy jól tudjon sétálni, elvek nélkül kell élni.

Thoreau az egész botor pénzhajszát, napilap-izgalmat, politikát nemcsak vétkes babonának tartja. Mindaz, szól, mint egy kínai, nem praktikus. Praktikus az, ami hasznos. Hasznos pedig szépen élni; ehhez a kedély tisztasága kell, ehhez azonban jó emésztés kell, ehhez viszont séta kell, s ehhez végül az kell, hogy az embernek ne legyenek elvei.

Az elvek a világon a legantipraktikusabb dolgok. Ha valaki azt mondja: az emberiséget a békéhez a demokrácia segíti, a világ azonnal felfordul. Persze akkor is, ha azt mondja: küzdenünk kell a demokrácia ellen. Akkor is, ha azt mondja: mindenkinek minden nap meg kell mosakodni, vagy: a világot csak a kopasz emberek kormányozhatják, vagy: módszeres ismeretből fakad a tudás. Az ilyen elv az embert a gondtalan séta örömétől megfosztja, s ha nincs séta, nincs jó emésztés, ha nincs jó emésztés, nincs tiszta kedély, ha nincs tiszta kedély, a szép élet elveszett.

Régebben írtam valamit, ahol a leghatározottabb módon bizonyos belátást sürgettem. Röviddel utóbb kijelentettem, hogy a belátás fölösleges. Valaki azt kérdezte: hogyan lehet az, hogy elveimet olyan hamar megtagadom? Azt szerettem volna válaszolni: az elvek arra jók, hogy megtagadják őket. Csak azért nem válaszoltam, mert tudtam, hogy ez is elv, s a leghelyesebb még meg se tagadni.

Más alkalommal igen örültem Goethe egy mondásának. Így szól: nem elég, ha barátainkért életünket áldozzuk fel, elveinket is meg kell tagadnunk értük.

Azt hiszem az elv a modern városi, úgynevezett civilizált ember számára ugyanaz, ami az indián, vagy a néger számára a fétis. Lélekszurrogátum. Attól fél, hogy lelkét elveszíti. Meg kell őriznie valahol, és szilárd elvbe rejti, ahogy az indián a manába, a néger a fétisbe. Az elvek azért veszedelmesek s azért képesek még az emésztést is megzavarni, mert tele vannak manával, vagyis lélekkel. Csak primitív embernek van elve. Szegény, nem tudja, hogy lelkét bezárta valahová. Saját maga fosztja meg magát szabadságától. S hogyan tudjon a nem szabad ember sétálni? Legfeljebb körben jár, mint a fegyenc a fegyház udvarán. Így járnak az emberek a városok utcáin folyton körbe-körbe saját elveik körül.

Az elvekről való leszokás radikális módja, hogy az ember kineveti őket. Kivétel nélkül minden elvet, minden elvhű embert, saját magát is. Az elvek mindent kibírnak, még a kínzókamrát is. Nemcsak kibírják, az elv győzelme éppen a máglya. Egyedül a nevetéstől fél, de attól aztán nagyon. Ezért ha valaki valamit nagyon komolyan állít, a legjobb a szeme közé nevetni. Minden egyéb módszer csak félmegoldás.

Hogyan ismeri fel az ember az elvet? Ruhájáról. Az elv, kérem, fekete ruhában jár, papi talárban, méltóságteljesen mozog, kenetteljes hangja van, és mindig hirdet. Itt van például ez az elv, amelynek neve: “A munkás emberiség tartja fenn a világot.” Tegyen a fejére gyermekláncfű koszorút, a nyakába akasszon csengőt, kezébe tegyen játékbabát, húzogassa meg a talár gombjait, és kiáltson rá: Kukucs! Te vagy a munkás emberiség? Meg fogja látni, hogy az elv a méregtől el fog vörösödni. Tiltakozom az ellen, szól majd, hogy ilyen komoly urat kigúnyoljanak. Mire, kérem, nyugodtan fogjon krétát, a fekete talár hátára pedig szép olvasható betűkkel írja fel: Ez a szamár eladó! Az elv dühös lesz és ordítani fog. Ne ijedjen meg tőle. Tegyen ajánlatot neki, hogy játsszanak egy kicsit piros pecsenyét.

De hiszen ez nihilizmus! Nem, kérem, fogja mondani Thoreau, a nihilizmus is elv.”

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s