A yogi's Blog

Pórffy Csaba jóga blogja


Hozzászólás

‘Sankalpa – szankalpa: szándék, elhatározás, cél’

Küszöbön az új esztendő, és nem is akárhogyan, két nappal az évváltás előtt egy jó kis újholddal. A Bak jegyében a Hold nem érzi különösen jól magát, sőt, hiszen a poláris Rák jegyének az uralkodó planétája, a Bakban tehát rangvesztést szenved. Mindazonáltal megpróbálhatjuk a legtöbbet, illetve a lehető legjobbat kihozni ebből a konstellációból.

willpower

Az újhold általánosságban a növekedés, gyarapodás, új dolgokba kezdés időszaka. Az új évben is biztosan sokunkban felmerül a pozitiv változtatás, a fejlődés igénye, sokan ilyenkor tesznek fogadalmakat, amelyek aztán vagy betartásra kerülnek, vagy sem.

Fogadkozás szerint jobban járunk, ha inkább szankalpát teszünk, azaz kitüzünk egy pozitiv célt az elménkben, és próbáljuk az energiánkat ennek a szolgálatába állitani. Hogy kinek mi a célkitüzése, az nagyon személyre szabott, de általános tanácsként nagyon megszivlelendőnek tartom Paramahamsa Prajnanananda újévre szóló szavait:

“Az idő úgy áramlik, mint egy folyó. A víz a folyóban édes. Ha ezt a vizet nem használjuk, végül visszaáramlik az óceánba és sóssá válik. Az idő értékes és nem vár senkire. Ha nem használjuk ki az alkalmat, ki fog csúszni a kezünkből. A mi szeretett Sri Gurudev-ünk gyakran mondta: „A lehetőséget nem szabad elszalasztani, mert lehet, hogy soha nem tér vissza.” De valójában mit is teszünk minden nap? Az értékes időnket és tehetségünket, az elménket és memóriánkat, habár értékesek, használjuk-e ezeket a fejlődésünkre? Ez az értékes idő nem fog visszajönni újra hozzánk. Visszaáramlik az időtlen szellembe vagy a halál állapotába.

Mi választjuk az életeink és kapcsolataink minőségét. Van szabadságunk, hogy használjuk az Isten adta lehetőségeket azért, hogy az életünket számunkra és mások számára is hasznossá tegyük. Sajnos sokan közülünk becsmérlik ezt a kincset. Egy szép vers szanszkritul egy gyönyörű hasonlattal írja le az emberi természetet:
sadgunah gunamicchanti doshamicchanti pamarah
makshikah vranamicchanti madhumicchanti bhramarah

„Ahogy a legyek piszkos dolgokra repülnek, és a méhek a méz forrását keresik a virágban, az emberek vétkeik miatt keresik a hibákat másokban, míg a nemes és jó emberek mindig jóságot látnak másokban.”

Gondolkozzunk el a saját életünkön és derítsük ki, hogy milyen emberek vagyunk. Jók vagy rosszak vagyunk-e? Milyen az elménk – légy vagy méh? Másokban hibákat próbálunk keresni vagy jóságot látunk mindenben?

A válaszból majd kiderül, hogy milyen életet élünk. A hibakereső természet egy nagy hiányosság és fel kell számolnunk ezt. Ez egy vírus, ami számos nyomorúságot hozhat az életbe. Jót látni másokban az ajtó ahhoz, hogy mindenben Istent lássuk Ez csak akkor lehetséges, amikor jóvá válunk és jót cselekszünk másokkal.

Ebben az évben, 2017. január 5-től 2018. január 5-ig, a mi nagyszerű Gurudev Paramahamsa Yogananandajink születésének 125. évfordulóját fogjuk ünnepelni, aki mindig hangsúlyozta, hogy szabadnak kell lennünk a hibakereséstől. Ennek az évnek a kezdetével át kell alakítanunk az életünket.

Kezdjük ezt az újévet a szeretet és együttérzés új fényével, a jót látni és jót cselekedni új megértésével. Legyen ez az újév az életünk fordulópontja. Használjuk mindannyian az értékes időnket ahhoz, hogy istenivé tegyük magunkat és végül tegyük ezt a gyönyörű világot igazi paradicsommá.

Kívánok mindannyiótoknak egy sikeres és spirituális Új Évet.

Szeretettel
Prajnanananda”


Hozzászólás

Rúzs? van!

Az élmény friss: tegnap késő éjjel sikerült megnéznem a StarWars univerzum legújabb részét. A film kapott már mindenfelől hideget és meleget, magasztaló és lesújtó kritikákat. Ezzel nem lehet mit kezdeni, immár annyira szerteágazó a nézők korosztálya, izlés-,  képi-, és lelkivilága, hogy lehetetlen volna olyan mozit késziteni, amely mindenkinek egyöntetüen beüt, mint pl. a trilógia első két része, amelyeken egy nemzedék nőtt nemcsak fel- de rajta is maradt, egy életen át. Vajon miért?

index

Előre kell bocsátanom, hogy nekem az új rész nagyon bejött, egy-két apróságtól eltekintve szerintem a trilógia óta a legjobban sikerült rész. De nem ez a lényeg, mindenkinek magánügye, mi tetszik és mi nem.

Inkább azt szeretném körüljárni, hogy miért lett olyan és akkora nimbusza ennek a sagának, hogy még 2-3 csapnivaló, siralmasan gagyi rész után IS tódulnak a rajongók (köztük én is) a moziba?

A sztori adná el? Hadd válaszoljam meg a kérdést ily módon: ma reggel találtam az interneten ezt a zseniális albumot, amely nem kevesebb mint 15, rövid leirással ellátott rajzon át elmeséli a IV.epizód történetét, kissé magyarositott-népiesitett formában. Zseniális és sirva röhögős egyúttal. A IV.epizód egyébként a ‘kapu-drog’ az életfogytiglani és gyógyithatatlan StarWars fertőzéshez (mivel ez készült el legelsőnek), éppen ezért jó, hogy pont ennek a sztorija lett igy kissé karikaturázva leegyszerüsitve, de persze várjuk a többit is! Az egész recept csupán ennyi, egy combosabb magyar népmesék epizód komolyan meghaladja a történet bonyolultságát. Varázslat van itt, kérem!

12362694_1000862256637042_1277350712998140051_o

A közkedvelt eposzok, mint amilyen pl. a MadMax sorozat, a StarWars, vagy a science-fiction korszak ikonikus darabjai (pl. Asimov robot- és Alapitvány univerzuma), olyan forrásból táplálkoznak, amely az összes generációt képes ugyanúgy elvarázsolni. Ez azért van – de ez csak az én véleményem -, mert olyan tisztán és elemi erővel jelenitik meg az emberiség fejlődésének meghatározó archetipusait, ami alól egyszerüen nem tudja magát kihúzni a néző/olvasó. Ezekből az archetipusokból nem olyan sok van, úgyhogy ezek az emberiség mitikus és mondavilágában újra és újra ismétlődnek, korszakokon át. Ha már a jógánál járunk, az egyik ilyen, ha nem a legjobb eposz a Mahabharata is (amelyről tudni illik, hogy egyik kis fejezete a jóga filozófiai alapmüve, a közismertebb Bhagavad Gitá is), de az Odüsszeia, a Kalevala, és minden nép és korszak meghatározó eposzai ugyanúgy extázisba ringatták, és ringathatják a mai napig azokat, akik veszik a fáradtságot elmélyedni bennük.

Az elmélyedés fontos szempont, mert a mai fiatalok, akik egyébként nem különböznek lelki alkatukat tekintve a múlt század, vagy 1000-2000 évvel ezelőtti fiataloktól, sokkal kevésbe hajlamosak elolvasni egy adott esetben sok-száz oldalas könyvet, mint megnézni egy kétórás mozit. Mikor is olvasnák el? Egyszerüen annyira felgyorsult a világ, hogy ‘normális’ embernek erre nincs is ideje. A Vizöntő Uránuszi korszakába lépve, amely az elektronika, az új technológiák és a hirtelen változások korszaka is, a mozi sokkal nagyobb tömegre képes hatást gyakorolni, mint az irott sztori.

Az ilyen történetek a kollektiv tudattalanból táplálkoznak, és számomra remekül adják vissza az adott korszak meghatározó kérdéseit, problémáit. Ami a legjobban megfogott ebben az epizódban, hogy karakterről karakterre, helyzetről helyzetre a fejemben egymás után ugrottak be a hétköznapi világgal teli analógiák: ‘aha, Habony’. ‘aha, Putyin’. ‘aha, Juhász’. ‘aha, globális felmelegedés’ etc. etc. Kiváncsi vagyok, csak nekem volt-e ilyen élményem? Érdekes, egyben hátborzongató is meglátni a látensen szunnyadó kor-szellemet egy történetbe csomagolva, a mozivásznon tükröződve. Egyben ez egy komoly figyelmeztetést is tartalmazott: (vigyázat, spoiler!) a film végére MINDEN POZITIV SZEREPLŐ MEGHAL! Győzelmet aratnak ugyan, de az áldozat hatalmas. Nekem ez egy komoly figyelmeztetést jelent: hiába van egyre több tudatos, rendes, a világot jobb hellyé tenni kivánó és ezért áldozatot hozni is hajlandó ember, ha a másik oldalon a mohóság, és a mindenáron való hatalom megtartására szövetkezett sötét erők pusztitása (ld. esőerdők kiirtása, rablógazdálkodás, nukleáris szennyezés, fajok tömegének kipusztitása stb) aránytalanul hatalmasabb. És ez igy van. Igaz, hogy a változás mindig kicsiben, az egyének szintjén indul el, de ha meg is marad ott, akkor globálisan még mindig megmaradnak azok a problémák, amelyek végül akár az emberi faj teljes pusztulását hozhatják el. Ezt alátámasztandó még egy spoiler a film nyitójelenetéből: (nem szó szerint, csak ahogy bennem megmaradt)
– Itt a nagy lehetőség, hogy először a történelemben békét és szabadságot teremtsünk a Galaxisba!
– Nekem inkább úgy hangzik, hogy rabszolgaságba akarjátok dönteni…
– Kezdetnek megteszi, nem?

Az is gyönyörüen megjelenik, ahogy a zsarnok oldalán rendre a hatalomért marakodva egymást sem kimélik, mert a zsarnok a sajátjaitól sincs biztonságban (‘aha, Putyin, Orbán, Lázár-Rogán’ soroljam tovább?) Hát úgy vigyázzunk! Ami kint, az bent, és ami lent van, ugyanaz mint ami odafent. Ha próbálunk mindig a felszin mögé nézni, egy gyerek szemével nézni a világot, akkor könnyen fel tudjuk fedezni a hamisságot, és a ‘sötét oldal’ csábitását. És amikor jönnek értünk, hogy szabaddá tegyenek, akkor majd tudjunk nemet mondani. Ha már most is nem kurvára késő…

rogue-one-03

 


Hozzászólás

Varázsszőnyeg

‘A yoga gyakorlásához szükséges, hogy az ember szent és
elvont környezetet keressen magának. Terítsen kusa-szénát a
földre, amit előbb őzbőrrel, majd ruhadarabbal fedjen le. ‘

A Bhagavad Gitá legalábbis ezt tanácsolja, más helyeken tigrisbőrt irnak elő az irások. Mivel az őzek és a tigrisek rossz néven vennék, ha az emberek lenyúznák a bőrüket jógázás előtt, más megoldás után kell néznünk.

A kérdés az, hogy legyen-e saját jógaszőnyege az embernek, és ha igen, akkor milyet teritsen le? Ezt általában úgy tanuljuk meg, hogy kipróbálunk néhányat, mire megtaláljuk az ‘igazit’. A jógaszőnyeg anyaga, szine, mintája, vastagsága, mind fontos lehet a kiválasztásnál.

Egy gondolat erejéig arról is irnék, miért jobb, ha saját jógaszőnyeget használunk a stúdióban közösen használtak helyett. Nagyon egyszerü oka van, gyakorlás közben mindannyian többé, vagy kevésbé izzadunk, és amit ilyenkor kiizzadunk, azok a testben lerakódott méreganyagokkal van teli. Gyakorlás után jó esetben letöröljük a közös matracot, és annyi. Képzeljük ezt el vagy ötvenszer, és utána álljunk rá egy ilyen matracra jó érzéssel… ugye? Jó, talán annyira nem horror a helyzet, hiszen elvileg le is kéne takarni (törülközővel, pamut-szőnyeggel) a közös matracokat gyakorláskor, Ashtanga, vagy más izzasztó stilus esetén pláne, de azért mégis…

first-yoga-mat

Mivel a jóga gyakorlása egy életre szól, ezért nem olyan nagy befektetés egy saját szőnyegre beruházni. Kb. 8-10 ezer Ft-os nagyságrendtől már rengeteg féle és fajtájú minőségi szőnyeg közül választhatunk. A felső határ 20-30 ezer Ft körül mozog, ezek már a jógaszőnyegek Cadillac-jei, de ha nagyon szeret bennünket valaki, akkor ajándékba is kaphatunk akár egy szép darabot. Ha egyáltalán ajándékozunk, vagy kapunk tárgyakat az ünnepek alatt, akkor a jógaszőnyeg egy olyan értéket képvisel, amelyet nyugodt szivvel bevállalhatunk, akár adjuk, akár kapjuk 🙂

happy

Látjátok? Ő már kapott egyet… 🙂


Hozzászólás

Amire a legnagyobb szükség van,

rajasthani-puppets

mind országos szinten, mind globálisan – a megfelelő pedagógia. A mai napon újra rá kellett jönnöm, hogy a jógának az a része foglalkoztat leginkább, hogy hogyan lehet a leghatékonyabban átadni egy másik embernek – a saját szintjén és szükségletei szerint.

Úgy merült fel ez a téma, hogy beszélgetni volt szerencsém Szentirmai Laci bácsival, aki akkor koponya a pedagógiában, amit már elfelejtett, az is sok lenne egy átlagos egyetemi katedrához, hát még amit tud!

Ezért aztán próbálok mindig annyit kérdezni, amennyit csak lehetséges, és a válasz rendszerint olyan bőséges és átfogó, hogy nemcsak a kérdést meriti ki, hanem olyan terültekre is átnyúlik, amire nem is gondolna az ember.

Mivel számomra ez az aktuális téma, azt kérdeztem meg, honnan tudja az szülő, hogy adott életkorban/fejlődési szakaszban mivel fejlessze a gyerek képességeit, ami a fejlődése szempontjából a legjobb?! Hiszen ez a legfontosabb a mai világban, amely az teljesitményre és az önérvényesitési készségre van kihegyezve, nem igaz? (sajnos de).

És a válasz (zseniális): nem lehet tudni! Még pontosabban: nincs rá recept, csakis ösztönösen, intuitiven lehet kezelni ezt a dolgot, mivel – és most jön a lényeg -, a gyerek képességei nem egyidőben, lineárisan fejlődnek, hanem mindegyik a maga idejében, hol az egyik fejlődik (pl. a beszéd) és a másik stagnál, hol a másik (pl. a mozgás), illetve van hogy egyidejüleg. Ez a folyamat olyan sokrétü, hogy lehetetlenség volna egy gépies rendszert felépiteni, amely szerint müködik. Az, amit nevelésnek hivunk, éppen ezért lehetetlen.

A fejlődés zálogává tehát az válik, hogy lehetőség szerint maximális odafigyeléssel igyekezzünk elháritani a fejlődés útjából az akadályokat. Ha sikerül olyan közeget teremteni, a gyerek saját magától meg fogja találni, illetve kiválasztja majd azokat a lehetőségeket, forrásokat, amelyek az ADOTT IDŐSZAKBAN a legnagyobb potenciált hordozzák a fejlődése érdekében. Mivel napjainkban az információ kontrollálatlanul és felfoghatatlan mértékben árad, nem kis feladat úgy szürni ezeket a csatornákat, hogy a hasznositható tudás a helyére kerülhessen, a felesleges ‘szemét’ információ pedig lehetőleg ne kerüljön be a rendszerbe. Ami a lényeg: hogy merjünk bizni a gyerekek természetes, ösztönös érdeklődésében, és hagyjuk minimális beavatkozással abba az irányba fejlődni, ami belülről fakad nekik, ahelyett hogy egy merev öntőformába próbálnánk kényszeriteni az elméjüket, amely lineárisan egy irányba halad, mivel ezzel oly módon nyesnénk le a kreativ fejlődésük szárnyait, amely később szinte jóvátehetetlen károsodást tud majd okozni, akár az egész felnőtt életkort örömtelenné és hiányérzetekkel terheltté tehet.

A ‘hagyományos’ gondolkodás, mely szerint legyen orvos vagy mérnök a gyerekből, mert csak az ‘számit’ valamit, illetve a poroszos tipusú nevelés kudarca egyre inkább látható és tapintható a társadalmunkban, és ezeket a hibás beidegződéseket ahelyett hogy lerombolnánk, utat adva a természetes fejlődésnek, a rendszer inkább még inkább igyekszik konzerválni magát, és még erőszakosabban próbálja az emberek elméjét már a korai életszakasztól kezdve szorosan a hatalmában  tartani és ezáltal birkanyáj módjára terelni. Ez ellen csakis úgy tehetünk, hogy ezt felismerve és a rendszert megkerülve kibontakoztatjuk magunkban és gyerekeinkben is a szunnyadó kreativitás végtelen forrásait. Az ehhez szükséges módszereket, technikákat pedig olyan szemléletü szakemberektől tudjuk ellesni, mint pl. Laci bácsi, aki 40 éve illeszti össze azokat a kis darabkákat, melyekből a pedagógia tudománya végül kerek egésszé áll össze.

Zárógondolatként ide kivánkozik, hogy a jóga oktatása is szenved a fenti nehézségektől, illetve szomjasan várja egy új, kevésbé szemellenzős szemlélet kialakulását, amihez persze időre, és sok türelemre van szükség, hiszen még csak a kezdeti ‘bumm’ ideje csengett le ebben a müfajban (ld. New Age), és a vadhajtások, szélsőségek megnyirbálása jelenleg is zajlik a világban. Izgalmas követni ezt a folyamatot, és szerény eszközeinkkel részt venni benne.


Hozzászólás

Kezét csókolom, a jógatanár (is) lehet depressziós?

Tessék már megmondani! Mert a jógaoktató-képzéseken erről még nemigen hallottam. Ott főleg arról van szó, hogy hogyan viselkedjen, illetve még inkább: hogy mit mutasson a tanitványok felé a tanár. Hát kérem, azt még sehol sem hallottam, hogy a tanár is lehet depressziós, hogyisne! Hiszen éppen ő az a biztos pont, akire támaszkodni lehet.

Teen Depression, Tunnel

A jóga-oktatás eleve mindig kissé asszimetrikus helyzetet teremt, ahol a tanáré a végső szó, legalábbis a jógaórán. A hétköznapi életben azután eldöntheti a tanitvány, hogy be óhajtja-e, avagy sem – épiteni azokat a tanitásokat, elveket az életébe, amit a tanártól látott/hallott. Amiről irni szeretnék, nem annyira hálás téma, hiszen tükörbe nézésre késztet mindenkit, aki jógát oktat, de a Mindenszentek közeledtével, illetve az őszi-téli évszak-váltással aktuálissá válhat a befelé tekintés ezen a területen is.

Ha sebész valaki, nyilvánvaló elvárás, hogy kezet mosson, mielőtt müteni kezdi a beteget, igaz? Ugyanúgy, mivel emberekkel foglalkozik, ráadásul nemcsak a fizikai testükkel, hanem a lelki életükkel is, a jógaoktató egy kicsit pszichológus is kell hogy legyen, egy kicsit pap is, legalábbis annyira, amennyit ezekből hitelesen tud képviselni, azaz nem eljátszani, hanem valóban megvalósitani. Ehhez elengedhetetlen némi, vagy nem is kevés önismeret, legalábbis annyi minumum, hogy átlássa azt a problémarendszert, érzelmi labirintust, amely a sajátja, és tudjon ezeken tudatosan dolgozni. Az régen rossz, ha egy jógatnár kijelenti: én már minden problémát megoldottam magammal kapcsolatban, tökéletes vagyok.

Gyakran hallhatjuk, és igaz is: az oktató legyen hiteles! A magyar nyelv bölcsessége is megnyilvánul ebben a szóban: HIT és ÉLÉS, azaz azt élje, amit kifelé is mutat, azt tanitsa, ami neki is bevált és müködött már. Már irtam korábban arról, hogy az oktatóképzések néha azt a hatást keltik bennem, mint a szinész-képzők: azaz megtanitanak eljátszani egy szerepet, a jógatanár szerepét. Nem kell kifejteni, hogy ez mennyire hibás gyakorlat, ugye? Mert milyennek KELL lennie a jógatanárnak, aki egyben modell, példakép is: mindig kicsattanóan vidámnak, energikusnak, és a közösségi oldalakon látható fotók alapján jól-sminkeltnek és napbarnitottnak is, a legújabb divatos jógaruhában. OK. Aláirom, az év 360 napján ez talán meg is oldható, tegyük fel, hogy ez a reális. De mi van a többi nappal, amikor szintén ki kell állni adott esetben a pódiumra, és hitelesen megnyilvánulni? Erről nem sok szó esik, persze még egyszer mondom, nem olyan kényelmes téma mint a láb nyak mögé helyezése az ászanában.

Nekem mindig az volt a leg-hitelesebb tanár, illetve az egyetlen hiteles, aki hajlandó megmutatni magát, és nem rejtőzködik egy ideálisnak vélt szerep külsőségei mögött. Azt hisszük kérem szépen, hogy szentnek lenni csupa öröm és kacagás? Akkor gondoljunk a múlt század két nagy megvilágosodott szentjére, Paramahamsza Rámakrisna, és Ramana Maharishi, mindketten rákban haltak meg. Ez egy nagy tanitás is egyben, minden követőnek, vagy követni vágyónak, és Jézus is megmondja: vedd fel a keresztedet, és kövess engem. Na jó, inkább illusztrálnám ezt, egy kép ezer szóval felér:

A tanitványok nem fognak abból tanulni, ha a tanár idealizált, azaz hazug formában nyilvánul meg nekik, ezzel legfeljebb azt tanulják meg, hogy ők is jó, ha álarcot húznak, és azt mutatják kifelé, ami szép, miközben belül esetleg tombol a zürzavar és a fájdalom. A tanár merje megmutatni magát, erősségeivel ÉS gyengeségeivel egyetemben, ugyanakkor, tudjon mintát is adni, hogy a gyengeségét hogyan tudja kezelni, vagy akár előnyére forditani. Erre tud mutatni technikát, de attitüdöt is, és ebből a kettőből már valóban az okos tanitvány ki tudja magának válogatni azt, ami adott esetben az ő életében is müködik.

Beszéljünk néhány szót a depresszióról is. A szavakkal vigyázni kell, mert nem biztos hogy mindenki ugyanazt érti rajtuk, és ebből sok félreértés tud kerekedni. Két dolog jut eszembe a depresszió kifejezésről, az egyik a csengése, olyan… kissé szégyellnivaló, nem? Mintha láb-gombája lenne valakinek, érthető, persze, nem tehet róla, de mégis… nem zuhanyoznál szivesen utána, igaz? Oldja meg hogy ne legyen!

A másik dolog, hogy túlságosan gyüjtőfogalomként használjuk, mert olyan tudományos csengése van, fancy hangzású. Pedig nagyon nem mindegy, hogy az ember szomorú, gyászol, elkeseredett, búskomor, apatikus stb., ezeket manapság szeretjük egy kalap alá venni. Az sem mindegy, hogy azért morcos valaki, mert reggel esett az eső és szürke, hideg idő volt az utcán, vagy mondjuk elveszitette egy szerettét, esetleg szakitott a többéves párkapcsolatával. Ezek olyan dolgok, amelyek megtörténnek kivétel nélkül mindenkivel, még a jógatanárral is. A kérdés az, hogyan lehet, és érdemes kezelni az ilyen állapotot. Ha megmutatja, az elfogadható-e, és hogyan tegye azt? Szerintem erre nincs recept, mindig ember- és szituáció-függő. És az is nagyon fontos, ha valaki jógát oktat, hogy ne panelekben gondolkodjon, hanem mindig rugalmasan, személyre szabottan. Saját tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy a jóga-oktatásnak mindig individuálisnak kell maradnia, noha, ezt napjainkban nem könnyü megvalósitani. Amikor a tanároknak és jógastúdióknak is az érdeke, hogy maximalizálják a létszámot az órákon, nemegyszer 20-30 fős létszámú csoportokkal, mondjuk ki őszintén: ilyen keretek között nem sok, vagy éppen zéró személyes figyelmet kaphat egy-egy résztvevő. Persze hosszú, hónapokra vagy évekre szóló tanár-tanitvány kapcsolat esetében előbb-utóbb ki kell hogy alakuljon az érdemi, valódi, mély és őszinte kommunikáció. Ezt nem lehet erőltetni, éppen csak a feltételeit lehet megteremteni, és ebben az első lépés pontosan a tanáré: neki kell olyan bizalmas, biztonságérzetet adó légkört teremtenie azáltal, hogy igazából megmutatja magát, amely inspirálja a tanitványt a viszont-megnyilásra, és a valódi belső munkára, amely nemcsak mosolygást és kifelé tökéletes kép mutatását jelenti, hanem a szembenézést a saját belső démonaival, blokkjaival, félelmeivel. A Barbie-jóga itt nem fog müködni.

barbie

Eleve, az emberek, kiváltképpen azok többsége, akik később esetleg jóga-oktatókká válnak, akkor kezdenek el jógázni, amikor valamilyen krizisen mennek keresztül, amiből – nagyon helyesen- keresik a kiutat és a megoldást. Azután persze, miután a felhők eltüntek, és újra happy minden, a gyakorlást azután sem szabad feladni, mint az szintén gyakran megfigyelhető. Az újabb krizis már úton van, és jobb, ha meditativ, összeszedett állapotban találja az embert, mint anélkül.
A depresszió nem egy kóros állapot, legalábbis nem minden esetben! Ha mondjuk háború volt, és mindenütt csak romok láthatók, akkor a depresszió természetes állapot. Persze nem örökké, de azért nehéz lenne azonnal vidáman kacagva szaladgálni a virágos réten. Vagy vegyük azt az esetet, hogy valaki a teljes-rendes hivatása mellett, szorgalmasan dolgozva sem tudja el- illetve fenntartani a családját. Mondjuk, hogy tisztességes ember, és szeretne az ideáljai szerint élni, miközben azt látja, hogy körös-körül a csalók, tolvajok sokkal kisebb erőfeszitéssel és aránytalanul jobban tudnak érvényesülni. Ilyen helyzetben a depresszió nemhogy kóros, hanem az egyetlen normális reakció. Hallottam egyszer egy kutatásról, amely azt taglalta, hogy a depresszió időszaka azért van, hogy időt biztositson kitalálni, milyen változtatásokat szükséges eszközölni ahhoz, hogy a depressziót kiváltó élethelyzet megváltozzon. Ehhez idő és nyugalom kell, és a befelé fordulás pontosan erre szolgál a depressziós embernél: érlelni, belül kialakitani az új irányvonalat. Namármost, ha a depresszió nincs megengedve, azaz: titkolni kell, el kell fojtani, kémiai eszközökkel felszámolni a tüneteit, akkor elszalasztjuk a vele járó fejlődés lehetőségét is, amellyel élnünk érdemes, és hasznos.

Zárógondolatok. Igaz, ez nem egy hurrá-optimista bejegyzés, de jegyezzük meg azt is, hogy aki jógát, meditációt gyakorol, az összehasonlithatatlanul jobb helyzetben van az élet nehéz helyzeteiben is annál, aki nem. A jóga-tanár, aki maga is rendszeresen gyakorol és fejleszti magát, még a saját lelki mélypontján is képes adni, feltölteni és inspirálni másokat a változásra, pont ezzel fordithatja a nehéz élethelyzetet is a javára. Ahogy Paramahamsza Rámakrisna egyik tanitványa mondta az akkor már súlyos fájdalmakkal küszködő gurunak: ‘Uram, én akkor is csak a boldogság végtelen forrásának látom!’


Hozzászólás

Haladó ászanák gyakorlása

A csütörtök esti órák aKözpontban tematikusak, kicsit olyanok mint egy mini-workshop: vagy hátrahajlitó pózok felé vesszük az irányt, hol a csipő-nyitása a célpont, tegnap pedig a legizgalmasabb téma volt a soros: egyensúlypózok a kézen.

feri-guru a képen Ender Feri demonstrál

A konvencionális Ashtanga jóga gyakorlása szigorúan hiearchikus, azaz csak és kizárólag addig a gyakorlatig, ászanáig haladhat az ember, ameddig a tanár engedi. ‘You stop there!’ Az Ashtanga jógát gyakorlók és oktatók tábora igen megosztott ebben a témában. Sharath (Jois) úgy hallom, elég kemény vonalat visz ebben, mig olyan tanárok, mint Manju Jois, vagy Nancy Gilgoff megengedőbbek, és kifejezetten javasolják például a második sorozat gyakorlását akkor is, ha valamilyen okból az Első Sorozat összes póza még nem megy tökéletesen. Én nem vagyok hivő természet, úgyhogy egyiküknek sem hiszem el csak úgy, mert Sharath mondta, vagy éppen mert Manju mondta. Ugye? Ők sem istenek azért, pont olyan esendő emberek, mint Te vagy én, neadjisten’ még tévedhetnek is itt-ott, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének profik abban, amit csinálnak, de könyörgöm, ha két fő-fő Ashtanga tekintély egymásnak teljesen ellentmondó véleményen van, akkor ott érdemes elgondolkodni.

Tehát, ha nem hivő természet az ember, akkor a legjobb saját bőrén kipróbálni, hogy melyik a célravezető út. Pontosan 10 éve és néhány napja kezdtem el gyakorolni az Ashtanga jógát, és azt szokták mondani, hogy csak az első 10 év nehéz, azután már könnyebb… 🙂 hát majd meglátjuk. A tiz év alatt mindenesetre sikerült sok dolgot megtapasztalni a gyakorlással kapcsolatban. Többek között azt, hogy nincsen két egyforma test, két, teljesen egyformán reagáló ember ugyanarra a gyakorlásra. Még a saját testünk is 10 év alatt annyit változik, mintha nem is ugyanarról a testről beszélnénk. Pontosan ez az, ami miatt a kőbe vésett szabályok nem müködnek, vagy csak részben alkalmazhatóak, vagy van akinél egyáltalán nem, és ezt most elsősorban az ászana-gyakorlásra vonatkoztatom. A heti 6 nap gyakorlásra, hogy minden nap végig kell csinálni a teljes sorozatot, kivéve ha nem tudod végrehajtani az adott pózt, mert akkor meg KELL állni, mielőtt a második sorozatot elkezdenéd, meg kell fognod a bokádat hidban, etc. Ezek mind olyan szabályok, amelyeket hallottam az évek során tanároktól. Egy részükkel részben egyetértek, egy részük egyszerüen vicces.

Nem vagyunk jóga-automaták. Bedobod a pénzt, és végigcsinálja a sorozatot egy-két-há-négy… A jóga tanitása, és gyakorlása, Krishnamacharya és Pattabhi Jois idejében is: individuális, személyre szabott volt. A modern kori tanárok, nem rendelkezvén azzal az átfogó tudással, mint az ‘apostoli atyák’, úgy próbálják utánozni őket, mint egy felvételt, csakhogy a jóga nem ilyen. Tapasztalati dolog, amely csak úgy müködik, ha valaki kipróbálja magán, és ebből vonja le a személyes tanulságait, mind a fizikai aspektusában, mind az életébe, személyiségébe hozott változásokkal kapcsolatosan. Ez az az alap, amire egy jóga-oktató épiteni tud, és amire épitenie érdemes. 100-200-500 órás tanfolyamokon sok elméleti és módszertani ismeretre lehet szert tenni, ugyanakkor időt is kell hagyni a változásoknak, hogy beérjenek. 1-2 év? Kezdetnek megteszi. 10 év? Már van valami fogalma az embernek. 20 év? Talán már kezdi érteni, miről van szó. 30 év már megnyugtató 🙂

Egy kicsit elkanyarodtunk az eredeti témától, de a fentiek talán segithetnek tágabb perspektivába helyezni a most következőket. Előszöri tisztázzuk az alapfogalmakat: mik azok a haladó pózok?

Napi szinten találkozok emberekkel, akik akár többéves gyakorlás után sem tudnak végrehajtani egy elfogadható tadászanát. (az egyszerüség kedvéért minden pózt illusztrálni is fogok)
scan0003_3-2

Nem tünik olyan nehéznek, ugye? Pedig az! Akkor ez most haladó póz vagy sem? Nade nézzük tovább! Van, aki élete legelső (!) jógaóráján könnyüszerrel végrehajtja ezt a pózt (Marichyasana D):

mari-d

Van, akinek ez a póz rémálom, amely még 4-5 év gyakorlás után sem sikerül. Akkor ki a haladó gyakorló voltaképpen? Ebből az egyszerü példából egyértelmüen kikövetkeztethető, hogy sohasem a póz ‘haladó’, még akkor sem, ha az egy haladó gyakorlatsor része, hanem mindig az, aki végrehajtja.Ez az alapvető felismerés máris arra az útra terel, hogy ne csak a jóga felszinének a varázsával legyünk elfoglalva, hanem a gyakorlás mélyebb aspektusaival is, nevezetesen a helyes légzéssel, az érzékszervek szabályozásával, és a fókuszált figyelemmel. Az ászana-gyakorlás természetes módon elősegiti a fenti készségek fejlődését, de nem jó, ha öncéllá válik, mint ez manapság sok esetben megfigyelhető.

Visszanyarodva ismét a témánkhoz, saját tapasztalatom alapján úgy vélem, hogy ‘kezdő’, vagy nem annyira ‘haladó’ gyakorló is megpróbálkozhat időről időre ‘haladó’ pózok végrehajtásával. Ezzel nem szeretnék ugyanakkor ellentmondani az Ashtanga jógában elfogadott hierarchikus felépitéssel, azaz: a napi szintü gyakorlásban az Első Sorozat újra és újra történő gyakorlása a cél, amig csak képessé nem válik valaki önállóan, az elejétől a végéig végrehajtani a gyakorlatsort. Ez a legfontosabb sorozat az összes közül, nem véletlenül, mivel ennek gyakorlása és elmélyitése közben fejleszti ki a gyakorló azokat a készségeket, amelyek a későbbi sorozatok gyakorlatainak végrehajtásában nélkülözhetetlenek lesznek.

Amikor már valaki szert tett bizonyos jártasságra az Első Sorozatban ugyanakkor, semmi ok nincs rá, hogy ne kezdhesse el gyakorolni a Második sorozat gyakorlatait, persze itt is megtartva a fokozatosságot, és figyelembe véve saját alkati sajátosságait, amelyek bizonyos gyakorlatok végrehajtását megkönnyithetik, másokét ugyanakkor nehezebbé tehetik.

A végére csak ötletadónak, a tegnapi óra végén igy épült fel nagyjából a gyakorlatok sorrendje:
bakasanaBakasana
pinchavrisch Pinchamayurasana falnal

517632f1747265dec1c8e7498ec61a19 És legvégül: kézenállás-variációk, kézenállásból hidba, ill. hidból vissza kézenállásba.


Hozzászólás

A nép vize

Jógaoktatóként két magatartásforma közül választhat az ember. A kényelmesebbik: szent kivülállóként úgy tenni, mintha minden világi, illetve hétköznapi dolog fölött állnánk. Nem cselekedni, nem állást foglalni, neutrálisnak maradni, élő Buddhaként szemlélődni. És néha valóban ez a jó út. A másik: a totális cselekvés. Vagyis, menni, tenni, hatni, a lehető legoptimálisabb energiabefektetéssel a legjobb hatást elérni. Cselekedni, prédikálni a helyeset, tettünket a Legfelsőbbnek ajánlva, gyümölcsével ugyanakkor nem törődve, akárcsak Ardzsuna. Én is kapok időnként hideget is, meleget is, hogy mit foglalkozok ezzel vagy azzal a témával, máskor megdicsérnek, hogy van bátorságom (hát kell az ma hozzá?) szót emelni valami ellen.

luki01

Namármost, amig az ország a népe a migráció, illetőleg a népszavazás lázában ég, nekem szemet szúrt egy eset, amely mellet immár nem mehetek el szótlanul: nevezetesen: valaki(k) lopja(lopják) a NÉP VIZÉT! Azaz az enyémet és a Te kedves vizedet is! Hogy hol esik meg ez a szégyenteljes eset, kimondom egyenesen:a Szent Lukács fürdőben. Bizony! Ez az én bőrőmre is megy (azaz pont hogy nem megy rá, ti. a termálviz), szóval emellett nem megyek el szó nélkül, mert sziven ütött a dolog.

Az új rendszer az élmény-medencének hivott medence vizsugarainak új beosztására szolgál. Aki már járt ott, és kicsit is képben van, röviden a lényeg a következő: van a medencének néhány spéci szolgáltatása: a pezsgőágy, a nyakzuhany, a padlóbefúvó, oldalmaszázs és a sodrófolyosó, ok. Ebből kettő értékelhető igazán: a pezsgőágy, ahol egy sorban egyszerre több ember tudja massziroztatni a hátgerincét. Ez korábban 10 perces időközönként kapcsolt ki-be, kicsit ment, várt, emberek cserélődtek, megint ment, pont jó volt). A másik a nyak-zuhany, ahol nevéhez hiven, egy erőteljesebb vizsugár segitségével az embernek lehetősége nyilik a fejbúbjától a derekáig végigmassziroztatni a hátát, oldalát, az egész felsőtestét. Többéves tapasztalatom alapján bátran állitom: hihetetlenül jó hatásfokú! Szerintem ez a medence csúcs-szolgáltatása, ebből birtak a fürdőbe 2, azaz kettőt is rakni egymás mellé. A használata szept.12. előtt úgy volt, hogy folyamatos üzemelés mellett szokásjog alapján, azaz sorban állva az ember előbb utóbb hozzájutott az ahitott vizsugárhoz, és addig csapatta magát, amig 1.volt pofája (5 percnél hosszabb ideig), 2.ha hajnalok hajnalán senki sem várt rá, akkor gyakorlatilag örökké, mert TÉNYLEG annyira jó! A második ritkább eset.

luki 02.jpg

A többi három cucc mellékes, nem is akarok rájuk szót vesztegetni. Nagyeszü fürdőigazgatónk elrendelte az új rendszert, amely szerint ez a két értékelhető szolgáltatás mostantól óránként(!) 15 percig üzemel, ráadásul párhuzamosan. Azaz, ha az egyiket használni akarod, akkor a másikról lemaradsz, és ismét várnod kell egy órát (mi a f..sz?), amikor LEHET, hogy sorra kerülsz. Komolyan mondom, hogy a guta kerülgetett, amikor két hete belefutottam ebbe! A fürdők, ezek a ‘nedves kolostorok’, ahogy Márai fogalmazza, olyanok nekem, mint egy szentély, kialakult és szent, megmásithatatlan szertartásrenddel, ami persze mindenkinek egyéni, izlése szerint. Én szerettem pl. szaunázás után a nyakzuhany alatt lazitgatni egész heti ütés-vágás, edzés alatt megfáradt testrészeimet, utána megpihenni a pezsgőágyban, ami jól kiegésziti az egészet. Na, ennek lőttek. Nem nagy ügy, és akkor mi van? – kérdezheti a laikus. Példának okáért a fürdőigazgató.

Amióta bevezették az új rendszert, nevezzük nyugodtan korlátozásnak, kétszer voltam, és mindkét alkalommal kivétel nélkül mindenki a mdencében és azon kivül is – az új rendszert szidta. Joggal, tegyük hozzá. Mivel, ez – lopás. Ugyanazért az árért, amely nem kevés, tegyük hozzá, elvették a vendégektől a várt szolgáltatást. És ami a legszebb, ki nem találjátok, ideológia is van hozzá, erről bővebben itt olvashattok. Az igazi bicskanyitogató logika, amikor megmagyarázzák, hogy a kevesebb: több. Változatosabb. Sokan örülnek az új rendszernek. Hát én egy ilyennel sem találkoztam, de az ellenkezőjével annál inkább. Persze, a nyak-zuhany alatt állók zavarták a sodró-folyosóban keringőket, vagy mi? Nem beszélve arról, hogy az óránként 15 perces kegyelem-nyakzuhany adagra várkozók között már-már agresszióba tud torkollni, hogy ki, meddig állhat alatta. Érthető, hiszen eddig folyton ment, most meg óránként 15 percet. Veszel egy 2 órás jegyet, és azalatt lehet, hogy oda sem férsz a vizsugár alá, de ha igen, akkor meg 5-en nézik, várják, hogy húzd’már el a beled onnan. És részükről jogos is: ők is azért fizettek, hogy használhassák.

Kicsit tágabb perspektivából szemlélve az egész eljárást, kibontakozik belőle Magyarország tragédiája: a felülről irányitott, szakmaiatlan, amatőr, arrogáns hülyének nézés. Tőlünk egyel nyugatabbra, mondjuk Ausztriában már elnézést kért volna a fürdőigazgató a VENDÉGEKET ért kellemetlenség miatt, és nemhogy visszaállititták volna a rendszert, de még beraktak volna 3 nyakzuhanyt, ha már ennyire szereti a nép, az istenadta NÉP. Azaz mi, Te, én, mindannyian.